Amióta az eszét tudja, a régiségek érdeklik. Már gyerekként is imádott a rokonok padlásán, udvarán kutatni, azok meg örültek, hogy elvitte a régi lomokat, legyen az rozsdás fűrész, faragott székláb, horpadt alumíniumkulacs. Szenvedélyét nem nőtte ki, híre lett a környéken, még örültek is, ha megjelent lomtalanítani. Kincseit nem csak rendszerezte, igyekezett minél többet megtudni róluk. Így ásta bele magát mindenféle történelmi olvasmányokba, s mélyítette el tudását többek között a mesterségek és Komárom izgalmakkal teli történetében, a Duna-parti város ugyanis évszázadokon át jelentős katonai és kereskedelmi központnak számított.
„A római korban a Duna volt a birodalom határa, a déli partján, az ószőnyi városrészben tárták fel az egykori légiós tábor és a hozzá tartozó város, Brigetio maradványait, de Komárom városa már a középkorban, az északi partrészen épült ki – kezdi a történelmi leckét, hogy aztán eljussunk a szabadságharc Klapka György vezette híres csatájáig, Horthy 1938-as bevonulásáig, sőt egészen 1956-ig. Annyi biztos, hogy nincs olyan időszaka a környék történelmének, ahonnan ne lennének tárgyi emlékei, legyen szó a rómaiakról, a középkorról vagy éppen a 2. világháborúról. Noha kertjében a szőlőpréstől kezdve a vasmacskán át a tábori ágyig sok mindent látni, a szenvedély nem valamiféle parttalan felhalmozásban ölt nála testet: gyűjteményéből állt össze a monostori erődben látható Duna, hajók, mesterségek című állandó kiállítás mesterségekről szóló anyaga, ahol nemcsak halászattal kapcsolatos tárgyi emlékek és a korabeli iparosok eszközei láthatók, de a megmentett régiségeknek köszönhetően a 19. század aranymosóinak is emléket lehetett állítani. Ugyancsak az ő adományai szerepelnek a dunaalmási és a koppánymonostori helytörténeti tárlatokon, Ácson egy világháborús hadikórház-kiállítást rendeztek a tárgyaiból, de például a Kaposvár Most portál arról számolt be a nyáron, hogy a megyei levéltár olyan 1945-ös keltezésű dokumentumot kapott Istvántól, amelyből kiderül, hogy az oroszok Somogy megyéből Komáromba is vittek embereket „málenkij robotra”.
„Mivel a városban sokan ismerik helytörténet-kutató tevékenységem, ezért a már kiépült bizalmi kapcsolatrendszer alapján hozzám fordulnak az ismerősök és ismeretlenek azzal, hogy »István ez nálad jó helyen lesz!«” – nyilatkozott a portálnak, arról viszont nem esett szó, hogy
nem csak gyűjtőként kelt feltűnést
„Mindig vonzott a régészet és a történettudomány, de az életem úgy alakult, hogy érettségi után nem mehettem egyetemre. A határőrség állományába kerültem hajóvezetőként, de voltaképpen ennek köszönhetem régészeti eredményeimet; hivatásos szakemberként ugyanis soha nem jutottam volna el azokra a lelőhelyekre, ahová hajósként” – meséli. Azért ne gondoljon senki világhódításra, egzotikus felfedezésekre. István gondjaira a komáromi partszakaszt bízták, ami attól különleges, hogy itt alig volt folyószabályozás vagy más mesterséges beavatkozás, a Duna medre évszázadok óta alig változott. „Kis túlzással azt mondhatnám, hogy a folyami megfigyelőpontok most is ugyanazok, mint a rómaiak idején vagy 1849-ben voltak. Ilyen a Vág torkolata vagy a Vörösköveknek nevezett rész, ahonnan jól belátni a szemközti szigetet, és így tovább. Emlékszem, a szolgálat abból állt, hogy ezeken a helyeken kellett kikötnöm” – mondja. De amíg mások végigunatkozták a napot, ő a parti törmeléket, illetve a több méter magas partfalat vizsgálta. És sok más mellett talált pár olyan dolgot is, ami megerősítheti azt a 19. század végi feltételezést, hogy már a késő kőkorszak (neolitikum) idején is éltek itt emberek. „Borovszky Samu 1890-es monográfiájában szerepel, hogy 1876-ban a győri kanonok egy fehér, csiszolt kőbuzogányt talált a Csillagvárnál, ám komolyabb ásatások nem voltak errefelé. Én viszont elég érdekes köveket találtam. Olyan kopások voltak rajtuk, hogy arra gondoltam – ami később be is bizonyosodott –, ez nem lehet a természet műve. Az elmúlt húsz évben sok ilyet gyűjtöttem össze, mint utóbb kiderült, ezek voltaképpen kőkorszaki »szerszámgépek« voltak: őseink ilyenek segítségével készítették valódi szerszámaikat és fegyvereiket, amikből szintén találtam néhányat, például kőbaltát és -buzogányt is. Közben persze a későbbi időszakokból is számos emlékre bukkantam, például cserépedény-, penge- és ékszermaradványokra. Ha nem kerülök a határőrséghez, ezek valószínűleg örökre az enyészeté lettek volna” – mondja, bár hozzáteszi, régészkedése csak azután fordult igazán komolyra, hogy 2010-ben egészségi okokból nyugdíjazták. „Azóta szinte mindennap kimegyek a Duna-partra, sőt a legnagyobb kincseket tavalyelőtt gyűjtöttem össze, amikor megkezdődött a gátépítés, és a part korábbi kövezetét felszedték. Ekkor hatványozottan kerültek elő a régi emlékek. Mint a sirály, úgy mentem a munkagépek előtt, és amit lehetett, azt megmentettem, hiszen az új gát építése után nyoma sem maradt volna ezeknek az emlékeknek.”
István mégsem erre a páratlan gyűjteményre a legbüszkébb, hanem egy sokkal későbbi „találatra”, amit szintén határőrként fedezett fel. „A Csillagvárnál kötöttem ki alacsony vízállásnál,
és észrevettem egy cölöpsort
a folyóban. Akkor nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, a komáromi part tele van régi kikötőhelyekkel, azt hittem, ezek a cölöpök is erre szolgáltak. Ám miután jobban körülnéztem, találtam ezt-azt, például ágyúgolyórepeszeket vagy az 1848–49-es szabadságharc idejéből származó egyenruhagombokat. És ettől kezdve lett izgalmas, mert a régi leírások szerint Klapka serege – Komárom 1849. április 22-i
felszabadítása után – április 25-én a Dunára épített úgynevezett talphídon kelt át a folyón, s kergette el másnap a szőnyi csatában a császári sereget. Csakhogy az írásos dokumentumok nem említik a híd pontos helyét, pedig még azt is feljegyezték, hogy egy bizonyos Horváth István vezetésével hajóácsok és szekeresgazdák építették, és valahol Csillagvárnál lehetett. Korábban senki nem kereste a híd nyomait, terepbejárás nem volt, a komáromi csatával foglalkozó tanulmányok szerint megsemmisült.”
A felfedezés a Hadtörténeti Múzeum érdeklődését is felkeltette, 2013-ban megvizsgálták az egyik fenyőcölöp évgyűrűit. Az derült ki, hogy a fát 1763-ban vágták ki, így még az is elképzelhető, hogy a hídfőként szolgáló, több mint húsz darabból álló cölöpsort már a 19. század elején felállították, így az sem zárható ki, hogy Napóleon 1809-es győri csatája után már itt kelt át a legyőzött osztrák császári sereg. „Egyelőre csak feltételezések vannak arról, hogy pontosan mikor használták, hogy valóban itt kelt-e át Klapka serege, de az biztos, hogy a több száz tárgyi emlék, amit a közelében találtam, javarészt a szabadságharc idejéből származik – mondja István, hozzátéve, hogy nagyon örül, hogy a cölöpöket tavaly, a gátépítés előtt kiemelték, mert különben megsemmisültek volna. Most a Klapka György Múzeum udvarán várják, hogy kiderítsék róluk a teljes igazságot.
István tavaly határozta el, hogy több mint 2700 darabból álló gyűjteményét a komáromi múzeumnak adományozza, a nagyvonalú gesztusról a Kisalföld számolt be: „A leletanyag átadása megkezdődött, a Klapka György Múzeum szívesen vette a felajánlást. A gyűjteményt Komáromban és részben a monostori városrészben helyezik el állandó kiállítás formájában.”
De a régészetet és a gyűjtést nem hagyja abba, igazából nem a kincsek izgatják, inkább az, hogy Komáromot minél többen megismerjék. „Fantasztikus adottságai vannak a városnak, a Duna-part és az erődrendszer mellett kiváló termálfürdője van, Budapestről egy óra alatt ide lehet érni autóval és vonattal is” – sorolja az idegenforgalmi „jó pontokat”. Lennének ötletei is, hogyan lehetne elősegíteni, hogy Komáromot ne csak Pintér Tibor lovasszínháza miatt látogassák nyáron, de eddig hiába ajánlotta fel önkéntes munkáját, helytörténészként szerzett tapasztalatait a városnak. Harmincéves működését egy hagyományőrző egyesület ismerte el éremmel, illetve a Mezőgazdasági Múzeum egy emléklappal.
