„Alfonso Pallavicini lett idén Sándorfalva Díszpolgára. A Belgiumban élő üzletember személyesen vette át elismerését a júniusi városnapon, a rendezvényre egyik fiát is magával hozta. Mint mondta, egész családja számára nagy megtiszteltetés, hogy elismerték, amit Sándorfalváért tettek” – írta nemrég a Kisbíró című helyi újság.
Az alapító
A hírt az önkormányzat megosztotta Facebook-oldalán, a szegedi Török József közművelődési szakértő pedig kommentálta két korábbi publicisztikájával. Az egyik kommentet törölte az oldal kezelője. Török József újból odatette, „a cenz urát és úrnőjét” is emlegetve, a komment megint eltűnt, majd az oldal kezelője korlátozta, hogy ki szólhat hozzá a poszthoz.
Török kétszer is törölt kommentje a 2019-ben publikált Cseléd-Magyarország című írás. Arról szól, hogy édesapja a Pallavicini-uradalomban béresgyerek volt, mezítláb ment a tehenek után, s mint a társai, ő is tehénlepényben melegítette a lábát. Kesztyű híján ráfagyott a zablát tartó kezére a hó, ettől lett reumás a keze. Török szerint, ha édesapja látná az „amnéziás áhítatot”, amivel az úri világ emlékéhez viszonyulnak országszerte, biztosan elkeseredne. Úgy véli, a Pallavicini-család nem szolgált rá erre a megbecsülésre. Hiszen például a Tiszán sokáig azért nem épült híd Szeged és Hódmezővásárhely között, mert az őrgrófi uradalomnak érdekében állt, hogy a köztes szakaszon az egyetlen átjutási lehetőség a komp maradjon, amelyből haszna származott. Idéz Török József Vályi Katalin és Zombori István Ópusztaszer című könyvéből is egy részletet, arról, hogyan jártak a Pallavicini-uradalom földjén lévő dohánykertészek: „…az őrgróf jobbnak látta megszabadítani az uradalmat a kertészektől. (…) Megbízta tiszttartóját, Palásthy Józsefet, hogy a dohánytermelő községeket számolja föl. Katonaság segítségével 1852 januárjában, télvíz idején kegyetlen módon kizavarták a kertészeket és családjukat a házakból, és azokat lerombolták. Elüldözésük előtt minden követelést behajtottak rajtuk, sőt lefoglaltatták azt a dohánypénzt is, ami nem járt volna az uradalomnak. (…) Nemcsak Baksot rombolták le, hanem Pusztaszer, Tóhajlat, Ányás, Bánom, Dongér, Dóc, Homok, Hantháza és Sövényháza is erre a sorsra jutott.” Erre az eseményre utal József Attila a Hazám című versben: „A földesúr, akinek sérvig / emeltek tönköt, gabonát / csákányosokkal puszta tért nyit / szétveret falut és tanyát.” Valóban ugyanez a Sándor őrgróf adott az 1879-es szegedi nagy árvíz után ingyen házhelyeket az árvízkárosultaknak a birtokán, megalapítva Sándorfalvát, de ez – figyelmeztet Török – nem karitatív tett volt, hanem az olcsó munkaerő röghöz kötése.
A megáradt Tisza 1879. március 5-én este átszakította a gátat, és előbb Algyőt és Tápét mosta el, majd március 12-ére virradóra tört rá Szegedre. „A két község teljes pusztulása Csongrád Vármegye Törvényhatósági Bizottságának és az őrgróf Pallavicini-család hitbizományi uradalmának anyagi gondját jelentette” – állapítja meg a Sándorfalva története és népélete című kötet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
