A végtelen hosszúnak tûnõ (s némileg vésztjósló nevû - de hát mindez tévedés, a vipera is elõbb volt) Rákosi út is elfogy egyszer, s mihamar megérkezünk az 'skultúra Alapítvány (és a S.A.G.A. Egyesület) EzüstFa Várudvarára. A helyszín a meghívó szerint kulturális kuriózum - élõ múzeumfalu, ahol mintegy megelevenedik a korai középkor. Ennek konkrét megvalósulása, immár saját tapasztalatunk szerint, a harcos ökuménia és a barbár internacionalizmus jegyében történik - viking házak és jurták, korabeli hangulatú kézmûvesmûhelyek, egy épülõfélben lévõ kvázi-viking hajó, õskatonai gyakorlótér, csûrök és más tûzveszélyes elemek radikális egymás mellé rendelésével. Az eredeti kontextusukból kiragadott elemek az új környezetbe illesztve valóban új minõséget alkotnak, s persze nem történhetne mindez a kiállítás terét betöltõ lelkes, a legújabb õsmagyar (illetve viking) divat szerint öltözött közremûködõk nélkül.
Az efféle, alapvetõen a hadi hagyományõrzésre koncentráló bemutatóhelyek persze egy percig sem élnének meg, ha nem vívnák ki azok kitüntetõ figyelmét, akikben mély és maradandó nyomokat hagyott a szubjektív kronológiában leginkább a gyermek- és kiskamaszkorhoz köthetõ fegyveres bandázás, melynek a (már etimológiailag is) nyilván idegen eredetû, pláne, ha csapágygolyóval elkövetett csúzlizás mellett legfontosabb eleme a kard- és lándzsa-vívás, továbbá a nyilazás, mely utóbbi most ismét divatba jött - ezúttal inkább a történeti mitológiában járatosabb felnõttek körében. Talán éppen erre utal, hogy a vendégek között számosan saját íjjal érkeznek, ami szép és nemes szokás, mint ahogy a fokos vagy a láncos buzogány történelmi beágyazottsága is sokkal alaposabb, mint a használó múltfelejtésére és alapvetõ felületességére utaló pillangókésé, bokszeré és gázspréé. Amúgy pedig ne legyünk igazságtalanok: a saját íjat és a hozzátartozó fémfejû nyilakat senki sem fogja felhasználni egy szokásos kocsmai konfliktusban, ellentétben mondjuk a szamurájkarddal (a fokosra speciel már nem esküdnénk meg). Az EzüstFa Várudvar ideális terep a hobbiíjászok számára: a földön elhelyezett zsákokra nyilazhat, aki bír és akar - e sportban feltûnõ ügyességet árulnak el a tipikus Réka-jelmezbe öltözött ifjú hölgyek - miután egyikük tíz kapáslövésbõl tízszer találja el a célpontot, némi büszkeség önti el szívünket -, talán hamarosan a mi, ezúttal finom nõi kezekbõl kilõtt nyilainktól rettegne egész Európa. A fentieken kívül lehet még kopját hajítani, továbbá megvívni társunkkal egy olyan célszerszám segítségével, mely leginkább egy gigantikus fülpiszkálóra emlékeztet.
A múzeumfalu koncepciója vi-lágos és mélyen demokratikus: szemközt az eddigi hazai gyakorlat zömével (s támaszkodva komoly ny.-európai, sõt é.-amerikai hagyományokra) mintegy bevonni a látogatót a szimulált korabeli életbe: ezentúl ne csak a bemutatókból élõ vérprofik monopóliuma legyen az íjazás, a kelevézvetés és kardozás, jöhessen végre az egyszerû látogató is, elvégre eleink dicsõségét, sorsuk sajátszerûségét, harcmûvészetük alkalmazott esztétikumát sosem ismerheti meg az, aki még nem vett a kezébe íjat, lándzsát, hadicsákányt, s nem nyomott a fejébe prémes föveget. A kiállításnak amúgy ez csak az egyik, mondhatni láthatóbb fele - a többi, a mögöttes szellemiség inkább az önkéntes, vikingjelmezes tárlatvezetõ szavaiból bontakozna ki. Ezek szerint harcos õseink kultúráját aligha egy mai nomád leszármazott (pl. egy szinte csaknem véglényként megjelenített kortárs mongol polgár) mindennapjai alapján kell megítélni: eleink szofisztikált spiritualitással társult tárgyi kultúrája, (vár!)építészete, harcmûvészete magasabb rendû volt, mint a kortárs s eleink által sûrûn látogatott Európáé - lám az öntelt és nagyképû centrum által perifériának kikiáltott (nem is) barbárok beszólnak, amire feljogosítják õket az egykori, több mint évezredes sportsikerek. Nyilván ez okból kerültek a jurták mellé illusztrációként a viking emlékek - hogy ismét csak egy erõs látogató hajlamú népet említsünk, melynek egykori tetteit és képességeit szintén nehéz megítélni a mai korcs utódok láttán - bár a viking harci szellem, korrektül a harci düh, a berserk hatásmechanizmusát könnyebben érthetjük meg Töfting futballista vagy egy tetszõleges skandináv satanista metálbanda mûködésébõl, mint mondjuk egy édeskés ABBA-számból.
A Szent István-korabeli (viking stílusú) hosszúház mellett a látogató benézhet számos jurtába is - ezek amúgy valóban látványosan és szépen megépített darabok: a tetõ kellõs közepére vágott kis kör alakú nyílás beengedi a fényt és a friss levegõt, mint ahogy egykoron kiengedte a füstöt is - csak azt nem tudjuk, mit kezdenek majd a nyíláson behulló esõvel és hóval - esetleg a rést ez alkalommal letakarják-e egy nejlonfóliával. Bár a fegyveres tusakodás élményével nyilván nem ér fel, de a látogatók a késõbbiekben megtanulhatják a kovácsolás, a fazekasság, a nemezelés, a kézi búzaõrlés és a lepénysütés alapjait is, amit ki-ki hasznosíthat a maga háztartásában. A históriás zeneszolgáltatás és a táncház sem hiányozhat a programból, de a választható elfoglaltságok közül a kísérleti régészet tûnik a leginkább érdekfeszítõnek - bár eddig speciel úgy tudtuk, hogy az archeológia, mondjuk a kísérleti fizikával szemben, nem a trial and error elven mûködik, bár fene tudja. A kísérleti régészek által alkalmazott eljárás lényege egyébként annyi, hogy a kiásott tárgyakat a kései méltó utódok lehetõleg eredeti formájukban rekonstruálják, majd hordani, használni kezdik - ha nekik bejött, és jól érzik magukat (ez látnivaló), akkor nyilván az õsök sem lehettek kevésbé elégedettek.
Barotányi Zoltán
