Közösségi kapitalizmus

Övék a tér

szerző
Polyák Levente
publikálva
2016/6. (02. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tavaly novemberben Juhász Péter, az Együtt képviselője két nap alatt 80 millió forintot gyűjtött össze egy belvárosi lakás megvásárlásához. Bár célja elsősorban a politikai demonstráció volt, egy külföldön bevált eszközt, a közösségi finanszírozású ingatlanvásárlás vagy befektetés módszerét próbálta ki.

Néhány hónapja egy manchesteri kórház felújítására és közösségi hasznosítására több mint 55 ezer font jött össze, a kelet-londoni Mile End temetőparkjában működő Shuffle fesztivál pedig 60 ezer fontot gyűjtött az ott található üres épület, a Lodge érdekében. Mindkét kezdeményezés a Spacehive online platformot használta a kampányához, amely közösségi projektek finanszírozására specializálódott. A Spacehive támogatta több száz projekt között leginkább közösségi tereket találunk, és ez két dologra hívja fel a figyelmet: a közösségi szolgáltatások finanszírozásából fokozatosan kivonuló állam után maradt űrre, és arra, hogy milyen változást jelenthet egy városrész életében az egyéni hozzájárulásokból létrejövő közösségi tőke.

Évek óta tartó vita, hogy ez utóbbi gyógyír-e az előbbire. A vitát részben éppen az építészeti crowdfundingra specializálódó Brickstarter portál indította el, amikor a közösségi finanszírozású városi infrastruktúra lehetőségét hozta be a köztudatba, önkéntelenül is támogatva David Cameron elhíresült koncepcióját a „nagy társadalomról”, amelyben a civil szervezetek leveszik az állam válláról a szociális feladatokat. A Brickstarter fellépését ellenzők így valójában a jóléti állam leépítése ellen tiltakoztak – miért költenénk közszolgáltatásokra, ha az adónkat úgyis arra fizetjük be? Ennek ellenére a gazdasági válsággal nemcsak Nagy-Britanniában, de Európa más nagyvárosaiban is megkezdődött egy párhuzamos jóléti infra­struktúra kiépítése, elég Athén önkéntes üzemeltetésű kórházaira, a római foglalt házakban működő tornatermekre, Madrid közösségi fenntartású köztereire vagy azokra a kísérletekre gondolni, amelyek bizonyos közszolgáltatások szerződéses kiszervezésére, egy „megosztott adminisztráció” kialakítására irányultak. Az önkormányzati költségvetések zsugorodása ráadásul számos városháza eszköztárába beemelte a városi infrastruktúra közösségi finanszírozásának módszerét, például Rotterdamban vagy a belgiumi Gentben az önkormányzatok – bizonyos keretek között – kiegészítik egy-egy privát kezdeményezés crowdfun­ding­ban összegyűjtött összegét.

 

A pénz útjai

Az épített környezet közösségi finanszírozásának két válfaja van. A leggyakoribb a filantróp felajánlás: támogatás hiányában a közösség összedobja egy játszótér, egy park, egy üzlet vagy akár egy pub építési vagy felújítási költségeit. Más esetekben a közösség hitelezőként vagy befektetőként lép fel egy tőkeigényes beruházás finanszírozásában, kamatok, részvények vagy egyszerűen a kölcsön visszafizetése fejében. Saint-Étienne Crêt de Roc negyedében a lakosok összeállnak, majd megvásárolják, felújítják és az elvárásaiknak megfelelően kiadják az utcájukban üresen álló üzleteket. Északolasz kisvárosok papjai a helyi hitközösség adományaiból finanszírozzák a plébániájuk napelemes energiaellátását, és a villanyszámla megtakarításaiból fizetik vissza őket. A közösségi befektetésre szakosodott francia Bulb in Town platform tavaly 1 millió eurót gyűjtött össze egy kis ariège-i vízerőmű megépítéséhez, amely évi 7 százalékos megtérülést hoz befektetőinek.

A módszer nem korlátozódik egy-egy épületre. A Spree partján lévő berlini Holzmarkt a bar25 nevű szórakozóhelyből – amely 6 évi működés után 2010-ben zárt be – nőtte ki magát városfejlesztési projektté. Történt, hogy a telek tulajdonosa, a város köztisztasági vállalata árulni kezdte a területet, és egy nagyszabású beruházás is körvonalazódni kezdett. Csakhogy a folyópartot lezáró MediaSpree projekt megakadályozására a bar25 tagjai ellentervet készítettek. Egy „városi falu” vízióját vázolták fel a Spree partját szabadon hagyó közparkkal, színházzal, étteremmel, koncertteremmel, hotellel és egy diákok részére tervezett lakó- és inkubátorépülettel, és ezzel sikerült maguk mellé állítani a berlinieket. A MediaSpree elleni tiltakozás eredményeképpen kiírt privatizációs pályázatot a bar25 által életre hívott Holzmarkt konzorciuma nyerte meg. Azzal persze tisztában voltak, hogy a 10 millió euró fölötti vételárat a szórakozóhely aligha tudja kifizetni, de több szövetségest is megnyertek az ügy érdekében: startup befektetőket, egy hekkertársaságot, illetve a svájci Abendrot Alapítványt. Ez utóbbi volt a legfontosabb. Az 1985-ben létrejött, magát „fenntartható nyugdíjalapként” definiáló alapítvány „etikus” befektetőként működik: a rábízott nyugdíjbefizetéseket bizonyos környezeti és szociális kritériumoknak megfelelő ingatlanokba és megújuló erőforrásokba fekteti be, gyakran olyan projektekbe, amelyek nem érik el a hagyományos nyugdíj- és befektetési alapok ingerküszöbét, vagy nem nyerik el azok bizalmát. A Spree-parti, két és fél futballpályányi telek számláját az Abendrot állta, majd adta bérbe 75 évre a Holzmarkt szövetkezetnek, 25 évenként biztosítva számukra a telek megvásárlásának lehetőségét. Az évi félmillió eurós bérleti díjat a területen működő klubok és éttermek fedezik. Az építkezés mint­egy 100 millió euróra rúgó költségeinek fedezésére a szövetkezet kölcsönt vett fel és befektetőket hívott, illetve közösségi részvényeket bocsátott ki: egy részvényt 25 ezer euróért vásárolhatnak meg a fejlesztésben fantáziát látók, akik ezzel egy szavazatot is kapnak a szövetkezetet illető döntéshozatalban. A Holz­markt közösségi részvényei révén mára több millió euró gyűlt össze.

 

Az ingatlanspekuláció megelőzése

Nem ez az egyetlen ilyen kezdeményezés a német fővárosban. Hasonló támogatáshoz jutottak azok a művészek is, akik a néhány kilométerrel északabbra, a Wedding negyedben található, korábban nyomdagépeket gyártó Rotaprint néhány helyiségét bérelték. Ketten közülük, Daniela Brahm és Les Schliesser, miután megtudták, hogy a berlini önkormányzat ingatlanalapja el akarja adni a 10 ezer négyzetméteres – védett örökségként számon tartott – komplexumot, mobilizálták a többi bérlőt, létrehoztak egy egyesületet, és tárgyalni kezdtek az ingatlanalappal.

A Brahm és Schliesser által létrehozott ExRotaprint nonprofit társaság kölcsönökből is meg tudta volna venni az igen alacsony árra, 600 ezer euróra lealkudott épületeket, ám nem akartak olyanokkal összeállni, akik számára a profit a legfontosabb. „Az elképzelés, hogy egy ilyen nagy projekttel pénzt tudunk generálni, olyan volt, mint egy bomba, majdnem szétrobbantotta a projektet, még mielőtt elkezdett volna működni. Ezért hoztuk be a képbe az alapítványokat” – mesélte Daniela Brahm. A művészek megismerkedtek a svájci Edith Maryon és a német Trias alapítványokkal. A két szervezet hasonló módon működik, céljuk az ingatlanspekuláció megelőzése, olyan alternatív modellek létrehozása, amelyek az ingatlanokat kiemelik a piacról, lehetetlenné téve az eladásukat, miközben lépésről lépésre megszüntetik adósságaikat. Az alapítványok számos pénzügyileg fenntartható, de „veszélyeztetett” ingatlant használó közösségi és kulturális szervezettel működnek együtt: megvásárolják az épületekhez tartozó telkeket, majd 99 évre bérbe adják az „ötletgazdáknak”. Ezzel elejét veszik az ingatlanok eladásának, és biztosítják az épületek bérleti szerződésben meghatározott rendeltetését.

Itt is ez történt: a telek a Maryon és Trias alapítványok tulajdona lett, az épület meg az ExRotaprint nonprofit társaságé, amely évi 40 ezer euró bérleti díjat fizet az alapítványoknak. Az épületek felújítását is a hasonló filozófiájú svájci CoOpera nyugdíjalaptól felvett 2,3 millió eurós hitelből végezték, a törlesztést a több ezer négyzetméter bérleti díja fedezi. A volt gyár tereit egyenlő arányban kulturális, szociális és kisiparos bérlőknek adják ki, ezzel biztosítva a terület diverzitását a lassan, de folyamatosan homogenizálódó berlini belvárosban. Daniela Brahm számára így válik a közösség számára fenntarthatóvá az ExRotaprint: „Az a profitunk, hogy itt maradhatunk, és alacsony bérleti díjat fizetünk. Az épület profitja nem a tulajdonosnál, hanem a használói oldalon jelentkezik, és ez nagyon fontos ma Berlinben.”

A Holzmarkt és az ExRotaprint nem egyedi példa az ingatlanfejlesztés világában. Az Európa-szerte egyre népszerűbb ún. Co-Housing vagy Baugruppe jelensége mellett a nem lakáscélú közösségi ingatlanfejlesztés is folyamatosan gazdagodik új eszközökkel: Észak-Amerikában több száz, Nagy-Britanniában több tucat ún. Community Land Trust működik, amelyek egy-egy városrész releváns funkcióit viszik tovább a közösségi tulajdonba kerülő ingatlanokban.

*

Vajon alkalmazhatók-e ezek a módszerek Magyarországon? Ahhoz, hogy egy fenntartható nyugdíjalap vagy egy antispekulációs alapítvány számára érdekessé váljon egy magyarországi ötlet, három dologra van szükség: saját közösségbe „beágyazott” és fenntartható „üzleti modellű” kezdeményezésekre, vásárlóerővel rendelkező városi közegre, amely képes eltartani ezeket a kezdeményezéseket, és olyan jogszabályokra, amelyek megteremtik a biztonságos befektetési lehetőséget a nonprofit projektekbe is. De az első lépés az, hogy elkezdjük feltérképezni egyéni és közösségi erőforrásainkat.

 

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre. A témával foglalkozó, Funding the Cooperative City című rendezvénysorozat egyik workshopját a KÉK-ben tartják április 6. és 9. között.

szerző
Polyák Levente
publikálva
2016/6. (02. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...