Ponyva mögött

Egyre több a magyar hajléktalan Bécsben. Bálint és Róbert a császárvárosi menhelyek közt élik az életü­ket. Hogyan jutottak ide, és milyen kilátásaik vannak? Erről kérdeztük őket Bécsben és Budapesten.

Bécs, 1898. A tárnoki születésű, de Bécsben nevelkedett Max Winter, aki 1919-ben alpolgármester lett a szociáldemokrata városvezetésben, inkognitóban felkerekedett, hogy kiku­tassa, hogyan éjszakáznak a Monarchia fővárosának hajléktalanjai a tömegszállásokon. Riportja beavatkozásra késztette az illetékeseket, de Winter nem nyugodott, a következő években végigjárta a város rossz hírű bérházait, pincéit, mindenféle menhelyeit és olyan, a városi infra­struktúra nyújtotta „alternatív lakhelyeket” is, mint a csábítóan tágas, kiterjedt csatornarendszer.

Mai magyar szemmel szomorúan időszerűvé teszi Winter korabeli riportsorozatát, hogy az osztrák határokon túli, bár még monarchia­beli munkanélküliek, kiskeresetűek és hajléktalanok milyen népes csoportot alkottak a demográfiailag épp nagyot robbanó városban. Így van ez ma is: Bécsbe évente több mint 30 ezer új lakos érkezik, köztük szép számmal magyarok: szakácsok, pincérek, építőmunkások, betegápolók, csomagkihordók, multiknál dolgozók, diákok, akik mellé immár betársultak a magyar hajléktalanok is.

A Hauptbahnhof közelében, idén kora tavasszal. Alig észrevehető magyar akcentussal fűszerezett, majdhogynem tökéletes angolságú fiatalember kér pénzt, mert éhes. Nem először találkozom vele. Visszatérő „utasa” a Budapestre induló vonatoknak: a pénztárcája elvesztésére-ellopására hivatkozva a hazaútra gyűjt pénzt. Aztán még Bécsben leszáll. A JOSI nevű, városi fenntartású úgynevezett nappali központban (a nappali melegedő megfelelője) lakcímhez segítették, hónapokig utasszervezőként dolgozott egy városnéző buszos cégnél, de elmondása szerint átverték, azóta kéreget, és mivel nemigen tudja, hogyan tovább, azt tervezi, hogy visszamegy Magyarországra. Bálint olaszul is kitűnően beszél, idegenvezetőként és kéregetőként megfordult már Velencében, Rómában és Nápolyban is. A nevelőotthonból kikerülve, érettségi után idegenvezetői képesítést szerzett egy népfőiskolán.

Bécs 3. kerülete, az év első forró hétvégéjén. Róbert, a Supertramps egyesület munkatársa, egy tematikus városi séta német és angol nyelvű idegenvezetője. A vasút mellett, egy használaton kívüli rakodó rámpáján élt fél évig egy matracon, egy új építésű, középosztálybeliek által lakott házzal szemben. Bár megszenvedte a privát szféra hiányát – alkalomadtán mintegy 40 kis- és középpolgári család előtt zajlott az élete –, az emberek közelsége biztonságérzetet adott neki. Azóta néhány romániai és szlovákiai magyar is ideköltözött, az időközben beszerzett ponyva mögött beszélgetnek, Róbert alkalomadtán hoz nekik egy kis pénzt a túravezetésért kapott borravalóból. A közelben lévő, egészen szürreális hajléktalanlakot is ő mutatja: egy bokrokkal benőtt dombot, amelyet klasszicista és 50-es évekbeli házak, valamint egy vasútállomás sínei vesznek körbe. „Odabenn” többnyire drogfüggők, alkoholbetegek, prostituáltak, kisebb bűntettek miatt körözöttek táboroznak, gyakoriak a razziák. Róbert igyekezett elkerülni őket, különösen, amikor befogadták a közeli, VinziPort nevű, egyházi fenntartású éjjeli menhelyre, ahol vacsorát is kaphatott. Ám miután pénzt kért azért, mert egyik társát németre tanította, kiutasították onnan. A háromutcányira található nappali melegedőt, ahol pihenni, enni és internetezni is lehet, a munkás-szamaritánusok üzemeltetik. Hetente egyszer az ifjú szocialisták, az osztrák szociáldemokrata párt ifjúsági tagozatának önkéntesei jönnek, hogy főzzenek az éppen aktuális kuncsaftoknak. Télen a pincében kialakított hálóterembe lehet a fagy elől menekülni. Róbert most a hajléktalanluxusnak számító VinziBettben lakik – ott egész nap ellehet, napi háromszori étkezést is biztosítanak a 46 lakónak napi 2 euróért, a jó magaviseletűeknek pedig, így neki is, kulcsot adnak, hogy az esti 11 órás zárás után is bemehessenek.

Budapest, Kálvin tér. Itt találkozom Bálinttal, aki valóban hazaköltözött Bécsből. Egy szobán osztozik amputált lábú nagynénjével és a kígyóival – Bálint lelkes kígyótartó – egy kistarcsai házban, amelyben unokatestvérekkel, gyerekekkel együtt húsz ember él. Zaklatottan meséli, hogy nem tud eleget takarítani és kellőképpen fegyelmezni ahhoz, hogy ellensúlyozza a koszt, a zsivajt, az igénytelenséget. Ráadásul megbecsülésben sincs része, idegennek tekintik, de legalábbis átnéznek rajta, a nagynénjét leszámítva, akiről igyekszik gondoskodni. Vér szerinti szüleivel 25 évesen találkozott először, holott majdnem szomszédok, a másik kistarcsai cigánytelep lakói, de nem akar tudni róluk, mint mondja, lezüllöttek. Nyolcgyermekes unokatestvére, aki pszichiátriai megfigyelés alatt áll, egy alkalommal elkísérte Bécsbe: a női szállón prostituáltakkal barátkozott, majd dolgozott össze, Bálint erre inkább hazahozta. Óvakodik attól, hogy újra rendőrségi ügye legyen: egy ideig, még Magyarországon, férfi prostituáltként dolgozott, egy nem fizető kliens kihozta a sodrából, megverte, a feljelentés és az ítélet után két évet Márianosztrán és Vácott töltött. Bálint biszexuális, társra és otthonra vágyik, bár hogy hol, milyen feltételek mellett, maga sem tudja. Hamarosan megint tarthatatlanná válhat a helyzete Kistarcsán, főleg a pszichés gondokkal küszködő, Bécset is megjárt unokatestvér miatt, aki ráakaszkodik. Most Olaszországba szeretne visszamenni, Velencében épp elég kisegítőt várnak a turista hot spotokra, csak el kell jutni oda. Triesztben már korábban nyilvántartásba vették, mindössze az ottani papírjait kell kikérni, hogy dolgozhasson. A másik, szóba jöhető lehetőség a Shades Tours, a Supertramps konkurense Bécsben, ahová vezetéseket tartani hívták.

Bécs, a Gürtel szomszédságában. Róbert elújságolja, hogy megkapta az alapsegélyt. Fél évig dolgozott egy nagy bécsi házkezelő cégnél, igényjogosult lett, és bár vissza is vennék oda jobb feltételekkel, ő inkább a városi kertészethez szegődne, ahol többet kereshet majd. A menhely apró termetű vezető asszonya addig „nem engedi ki”, amíg nem gyűjt össze elegendő pénzt, hogy szociális bérlakásra pályázhasson. Ami azért is fontos, mert Róbert ki akarja hozni a most 3 és fél éves kislányát a gyermekotthonból. Jázmin a második párkapcsolatából származik. Az elsőből Kanadában született egy fia, aki már 20 éves, Hamiltonban dolgozik, és édesanyjával együtt megtalálta a számítását. Innen Róbert angoltudása. A német pedig onnan, hogy 5 éves korától tíz éven át a családdal együtt Németországban élt, ahol édesapja hangszerkészítőként dolgozott. „Akkor kezdődött a nyomor”, amikor az apa egy másik nő miatt elhagyta a családját, és visszaköltözött Magyarországra, a fiúk pedig – mivel nem tudtak jól magyarul – kisegítő iskolába kerültek, ahol megtanulhatták, hogy ők cigányok. Bár apja mellett elsajátította a hangszerkészítés fortélyait, közel sem ért el olyan minőséget, mint az „öreg kujon”. Kanadából való visszatérése és második gyermeké­nek születése után egyre szaporodtak az anyagi gondok, amelyeket immár Hajmáskéren sefteléssel igyekezett ideig-óráig áthidalni. Jóllehet, a könnyű drog fogyasztásáról Kanada után letett, egyre gyakrabban nyúlt nyugtatókhoz. A lecsúszás megállíthatatlannak bizonyult: Róbert az utcára került, kislánya pedig gyermekotthonba, mert az anyja lemondott róla. A következő állomás a veszprémi hajléktalanszálló, ezen belül is a külön „romakonténer” lett. Rövid budapesti kitérő után jutott Bécsbe, ahol „brutális” kúrával segítettek neki, hogy letegye a nyugtatókat. Mint mondja, megmentették, visszanyerte az önbecsülését, egyebek közt a Supertrampsnél végzett munkának köszönhetően. Nem is akar Magyarországra visszamenni, bár időnként meglátogatja beteg apját. A magyarokban nem bízik, nem is barátkozik velük a bécsi hajléktalankörökben, inkább romániaiakkal és lengyelekkel társalog. A fő célja most, hogy lakása legyen, kocsija, el tudja kezdeni látogatni a lányát, akit idővel magához venne.

Bécs, Karlsplatz, a Karlskirche előtti park szerda este. 40 év körüli férfi, furán ejtett angol szavak közé egy „Hungarian”-t beszúrva kér pénzt. Két évvel ezelőtt a feleségével jött Bécsbe a pesti IX. kerületből, miután „mindent elvesztettek”. Ott helyben, a Karlsplatzon, az egyetlen még bokrosra hagyott helyen táboroztak le, majd sátorban laktak itt-ott, nem tudtak lakcímet szerezni, mert annak előfeltétele egy meglévő magyarországi lakhely. Három hete találtak egy panziót, ahol megígérték nekik, hogy ha egy hónapon át megbízhatóan fizetik a szállást, bejelentik őket. A nappali központokról az oda betérők összetétele és az adminisztrációs akadályok miatt rossz véleménnyel van, az éjszakai szállásokat pedig azért kerülik, mert azok többnyire nem koedukáltak. Megkérem, találkozzunk újra péntek délelőtt. Beleegyezik, de nem garantálja, hogy a felesége is el tud jönni.

Bécs, Karlsplatz, a Karlskirche előtti park péntek délelőtt. Nem jön, nem jönnek el. Közben érkezik egy üzenet Bálinttól: „Elmenekültem megint otthonról. Ma érkezem Bécsbe. Nem tudom, mi lesz. Félek, ez a nő megint ki fog szökni oda és pokollá teszi az életem. Na, mindegy, valahogy szerzek pénzt, és továbbmegyek olyan messzire, hogy ne tudjanak elérni.”

„Betondió”

A Prater szomszédságában két és fél éve nyílt meg a Vöröskereszt nappali központja egy kocsma helyén. Mint a Caritas, a Samariterbund vagy a bécsi városi önkormányzat által fenntartott helyek többségénél, itt is naponta 8 és 18 óra között várják a hajléktalanokat. Kivéve csütörtökönként, amikor délutánra bezárnak, hogy csapat- és esetmegbeszélést tartsanak. Dóra két éve dolgozik itt. Győrben kapta meg a szociális munkás diplomáját, családsegítőként kezdte a pályát, halmozottan hátrányos helyzetűekkel foglalkozott. „Aztán jött a szerelem.” Ausztriába költözött, előbb szobalányként talált munkát, majd miután a munkaügyi központ támogatásával elvégzett egy némettanfolyamot, a Róbert által is igénybe vett, szamaritánus éjjeli menhelyen dolgozott. Miután üresedés volt a Prater melletti vöröskeresztes központban, idekerült. Bár Győrben még úgy gondolta, az idősgondozásban és a hajléktalanellátásban biztosan nem akar dolgozni, ma a fedél nélküliekkel való munka nélkül nem is tudná elképzelni az életét. Kis híján 1300 „kliensük” van, 18 évestől felfelé, ebből több mint 300 „aktív”, akiknek legalább havi rendszerességgel be kell jelentkezniük, hogy ha mást nem is, de a postájukat felvegyék – mert postacímet biztosítanak nekik, bizonyos feltételekkel pedig lakcímet is adnak. Közösségi szoba, csocsóasztal (épp’ magyarul izgulnak mellette), kávéspult, mosógépek, zárható rekeszek, számítógép, kis konyha mindenféle adományozott tartós élelmiszerrel, irodák – ez a központ. A hajléktalanok négyötöde férfi, egyre több a transzvesztita, a nők ritkábban vállalják az őket különösen fenyegető kiszolgáltatottságot. A klasszikus okok valamennyi csoportnál jelen vannak: alkohol, kábítószer, agresszió és egyéb pszichés problémák, amelyeket tetéz a nyelvismeret hiánya. Egyformán jönnek ide Budapestről és vidékről. A határon túli magyarok között csak a vajdaságiak vannak viszonylag kevesen, a legtöbben Erdélyből és a Felvidékről érkeznek. Rengetegen ingáznak. Kézműves-foglalkozásokkal, munkakeresési technikákra oktató tréningekkel, nyelvórával, de legfőképp a bürokrácia bugyrain átsegítő tippekkel és segítő beszélgetésekkel támogatják az ide kerülőket. Még ha az információáramlás (néha a valótlanságoké is) megdöbbentően gyors a fedél nélküliek között, ez nem jelenti azt, hogy mindez barátságokon alapulna. Érdekszövetségek, „klánok” alakulnak, a szolidaritás minimális, minden a túlélésről szól. Dóra szerint szegénynek lenni kemény dió, de még hozzá hajléktalannak is, az már betondió. Ezért tudása legjavát adva igyekszik motiválni őket az életre, sokszor a túlélésre. S mindezt „emberséggel és alázattal”.