Majd’ száz éve, 1927-ben hirdette meg a kormány 100 hazai gyártású kocsi beállítását előirányzó budapesti autóbusz-programját, ráadásként pedig egy korszerű buszgarázs építését. A létesítmény helyszínéül a Keleti pályaudvar mögött lévő régi lóversenyteret jelölték ki. A két tervező közül Hültl Dezsőnek már olyan épületei álltak, mint a Vöröskereszt Egylet palotája a Dísz téren, a Magyar Gazdák Biztosító Szövetkezetének székháza a Kálvin téren, vagy a Pajor szanatórium a Vas utcában. Mihailich Győző nevéhez elsősorban hidak fűződtek, de például az újpesti víztornyot is ő tervezte.
A megbízást követően Hültlék külföldi tanulmányútra indultak – ekkor még nem volt egyetlen komolyan vehető buszgarázs sem Magyarországon –, majd olyan tervvel álltak elő, amely nemcsak korszerű volt és praktikus, de építészeti szenzáció is. Egy 100 méter hosszú, 72 méter széles csarnokot álmodtak meg, amelynek a tetőszerkezetét nem kellett tartóoszlopokkal alátámasztani. Ez jócskán megnövelte a garázs befogadóképességét, ráadásul a járművek mozgatása is sokkal egyszerűbb volt. De nemcsak a csarnok miatt vált az 1930-ra felépült garázs a főváros egyik legérdekesebb építményévé. A csarnok mellé ugyancsak 100 méter hosszú, kétszintes műhelyépületet is emeltek, amelyből 23 méter magas, órával felszerelt torony emelkedett ki; ebben az irodahelyiségek kaptak helyet. A dekorációról Bory Jenő, a székesfehérvári Bory-vár építője gondoskodott: homlokzati kőszobrokat készített a képzeletbeli buszvezetőről, az autószerelőről, a kalauzról, a rendőrről és az idealizált női utasról, akinek még egy ezüstróka gallért is kanyarított a nyakába.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
