a fergeteges hangulat helyett azonban csak junior sales managerekkel találkozhattunk.Az első Reklámzabálók Éjszakáját 1980-ban mutatta be Jean-Marie Boursicot Párizsban; azóta a látványos show-elemekkel, koncertekkel, illetve játékokkal színesített vetítéseket már ötven ország százhetven városában rendezték meg. Ez az előadás-sorozat a szervezők állítása szerint egyfajta kultúrkampf: úgy vélik, hogy a reklámfilm "világunk lenyomata" és az "üzleti funkció mellett művészi szerepet is betölt".
A rendezvény első blikkre inkább egy igen speciális gazdasági vállalkozáshoz, a józsefvárosi kínai piachoz, mint egy kulturális eseményhez hasonlít. A bejáratnál lökdösődés, sodor a tömeg, hoszteszek sorfalán passzíroznak át - a nyolckarú Síva is zavarban érezte volna magát a hihetetlen tempóban rázúduló szóróanyag-mennyiségtől.
Szőke András ripacskodása
az elején még vicces, később kevésbé, de még mindig jóval kevésbé kínos, mint mindenki más, aki a színpadon megjelenik. A főszponzor láthatóan elégedetlen a szervezéssel, a színpadi kísérő lány sokszor nem tudja, hol kell állnia, unalmas és érdektelen köszöntők után végül bejelentik a meglepetést, egy tánccsoportot. Amivel nincs is különösebb baj, leszámítva persze, hogy egyszerűen ciki. A termet dugig megtöltő közönséget sem ez, sem a petárdadurrogtatás és a lufiömlés sem tudja igazán feldobni, sípolásra (a tetszésnyilvánítás eszköze - vö. polgári körök) is úgy kell kapacitálni az embereket.
Az első reklámban (villanykörte) az a kérdés, hogyan lehet elérni, hogy ne lássuk az öreg nőt, amint a haját készíti ki (gyk.: leoltjuk a lámpát), de azért "világunk lenyomata" korántsem ennyire egysíkú. A "yuppie vagyok, mosolygok, szép vagyok, izmos és fiatal, van elég pénzem - mindenki más pedig lúzer" típusú alkotások mellett akadtak alternatívák: az orosz szívecskés mirelithús-reklámban például a kövér gyerek, kövér férj mint követendő példa jelent meg (természetesen nem feltétlenül helyesen).
No persze a rendezők szándéka az efféle kontrapunkciók alkalmazásával inkább felsőbbrendűségük demonstrálása, a szegényebbek, fejletlenebbek kinevettetése mint konzumidióta ideálok leleplezése. Gyönyörű volt, ahogy a véres hurka, a Traubi vagy a Pécsi Kesztyű kisfilmjeinek bemutatásakor irdatlan sípolás, röhögés és éneklés tör ki a tisztelt jelenlevőkből.
Természetesen a dugás is hálás téma. Főleg, ha nem hagyományos módon űzik. Vagy ha a gyerek megtalálja a vibrátort, és azzal játszik vonatosdit. Buzizni se rossz poén, az pedig különösen vicces, ha valaki kövér vagy japánul beszél.
Odakint, a kevés standnál hoszszú sorok állnak, ahol nincs tömeg, ott pedig valami teljesen fogyaszthatatlan dolgot adnak. Az egyik bejáratnál két hosszú hajú hölgy egy új mobiltelefont promotál, látunk egy-két félmeztelennek tűnő hoszteszlányt hátulról, találunk egy érdektelen kukkoldát. Van még ingyenfodrászat, egy-két ingyenitalos pult, jó néhány freecardból válogathatunk, ha kedvünk tartja, vagy megnézhetjük a belőlük készített kiállítást, ha nagyon unatkoznánk. Nagyon unatkozunk.
Visszamegyünk a terembe, hogy megtekintsünk néhány régi magyar darabot (Ardai Tamás és Sas István rendezők munkássága kapott idén kiemelt figyelmet, valamint Macskássy Gyula 30-as évekbeli filmjeit is láthattuk), illetve megismerkedhessünk a múlt rendszer társadalmi célú agitprop hirdetéseivel.
Ez utóbbiak közül a munka fontosságának hangsúlyozása nem vált ki különösebb őrjöngést a nézőkből, nem úgy az a kisfilm, amelyből megtudhatjuk, hogy bizonyos galerik tagjai alkoholos állapotban félrekefélvén 1640 nemi fertőzést produkáltak.
Tavaly és tavalyelőtt a szervezők jó médiakapcsolataik segítségével elhíresztelték, hogy valami olyat szerveztek, amin mindenki ott lesz, aki számít. A reklámszakma sznobjai, felső vezetése ezt be is vette, elmentek, hogy demonstrálják: ők is a krémhez tartoznak. Kapcsolataikkal, családjukkal és a sajtóval megtöltötték a központot. Ezúttal azonban nem így történt. Az átlagéletkor harminc alatti, az átlagbeosztás lótifuti-asszisztens, átlagon felüli ambíciókkal és kapcsolatitőke-növelési szándékokkal.
Idén tehát nincs retrokosztüm, nincs varrott bőrtalpú cipő. Az igazán profi marketingmenedzserek, az igazán trendi kreatívok, ez a furcsa, belterjes csorda nem tette tiszteletét a rendezvényen. Nem képviseltetik magukat a mediacelebrityk sem, egyetlen Rézandrással vagy Györgypéterrel sem sikerült összeakadnunk a folyosón.
A repiajándékok és hírességek elmaradása még nem törné le kedvünk, a hely hangulata, a szervezők hozzáállása azonban egyre inkább lohasztó. Éjfél körül népvándorlás indul a parkoló felé, éjjel egy után már csak a legelvetemültebb reklámfilmrajongók és a sztahanovista újságírók maradnak. Velük pedig a személyzet könnyedén elbánik: a teremben lassan kellemetlenül hideg lesz, a spotok között egyre több "itt-a-vége"-ként értelmezhető szünet jelenik meg. A folyosón bontják a kólásstandot, a takarítónők seperni kezdenek, a biztonságiak pedig beállnak az ajtóba, hogy ne nagyon akarjon senki sem visszamenni.
R. Andróczy Orsolya
Budapest Kongresszusi Központ, november 20.
