Kastélyok egyszerű és kíváncsi csodálója lévén beütöttem a Google-ba: kastélyok Kaposvár környékén. A város 30–40 kilométeres körzetében egyik nap nyugat-délnyugatra, másik nap észak-északnyugatra koncentrálva, nem is sikerült mindent megnézni, olyan sok van. Minden előkészület nélkül mentem, amit láttam és megtudtam helyben, az más számára is elérhető.
A somogysárdi Somssich-kastély volt a legközelebb, de ott a kapunál nem lehetett beljebb kerülni. A portás néni kedvesen bár, de azt sem engedhette, hogy kicsit körüljárjam az épületet: „Kamera van, ha beengedem, megbüntetnek.” Ezt nem akartuk kockáztatni, így maradtunk az egyre szomorúbb beszélgetésnél, amiből kiderült, hogy a falunak fogalma sincs, mi lesz a gyönyörű épülettel (amely állítólag az ORFK tulajdona), különösen, hogy a kastély kikerült a Nemzeti Kastélyprogramból is. Indoklás és ok nélkül szűnt meg a kastélyhoz tartozó, nemrég még kiválóan működő és híres lovasbázis, s ezzel 70 család megélhetése is: megszűnt a lósport – érthető, a lovasok nem focisták… Hogy az 1800-as évek óta tenyésztett nemes vérű lovakkal mi lett, arra inkább nem tértünk ki. Csak a kapurácson keresztül tudtam fényképezni.
A következő célpont, a kutasi Hertelendy-kastély homlokegyenest ellenkező élményt kínált, nem véletlenül: a svájci tulajdonos luxusszállóvá fejlesztette az épületet. Az udvarias személyzet készségesen megengedte, hogy körülnézzek, végül is, ki tudja, hátha később a 40 főt befogadni képes intézmény vendége leszek. A fűtött uszodával, Kelo szaunával, golf- és teniszpályával, lovardával, helikopter- és kisrepülő-leszállópályával csábító szálló nem éppen a középosztály számára van kialakítva, a legalacsonyabb szobaár 127 ezer/fő/éj, s akár saját lóval is lehet jönni, az állat magas színvonalú elhelyezést kap. Az ajándék kávé finom volt, kellett is az erősítés a kevésbé szívderítő továbbiakhoz.
Szépül, pusztul
A segesdi Széchenyi-kastély idősotthonként működik: a parkba be lehet menni, körbe lehet fényképezni, csak bentlakó ne legyen a képen. Nagy és építészetileg romantikusan sokféle az épület, de nincs olyan jó állapotban, ahogy a hivatalos képek mutatják. A parkban két óriási kivágott fát és sok hiányt láttam. A – szintén szociális otthonként működő – szabási szép és kicsi Tallián-kastély kívülről jobban néz ki, nyilván méreténél fogva egyszerűbb szépen tartani. A kapunál egy fehér köpenyes, udvarias ápoló elmondta, hogy a kastély 45 szenvedélybetegnek ad otthont, bemenni csak hozzátartozónak lehet, 15 percre. Hogy ezek az intézmények hogyan bánnak a kastélybelsővel, az tehát nem derül ki. Talán az ablakok, ajtók sértetlenségében lehet reménykedni. Hogy a lassan megszűnő műemlékvédelem ellenőrzi-e a falak fúrását és mozgatását, nem tudni.
Osztopánban szintén Tallián-kastély található, a kiírás és az ablakdekoráció szerint iskola. A nem túl nagy épületet épp javítgatták.
Pusztakovácsiban állítólag három kastély van, de csak kettőt találtam meg. Az egyszintes kis Márffy-kastély az internet szerint szálloda. Ugyan. Ma már legfeljebb hajléktalanoknak. Az ablakokon benézve néhány elaggott függöny meg ágy látszott. Pusztul, a szép parkkal együtt. A másik a Bogyai-kastély – inkább kúriácska –, most iskola vagy óvoda (az internet szerint művelődési otthon – a szerk.). A kapu nyitva, a kert ápolt.
Az egyetlen igazán pozitív élmény az Alsóbogáti Kiskastély, másként Vrancsics–Festetics-kastély volt. A Nagyházi Galéria és Aukciósház tulajdona, ők és vendégeik, barátaik használják, de megnézhető. Miután a kastély végigélte a magyar történelem ismert korszakait és utoljára egy téesz baromfifarmjaként szolgált, Nagyházi János megvette és példaszerűen, óriási munkával helyreállította. Én ezt nevezem polgári magatartásnak, nem a szónoklást a nemzeti értékekről. A helyi lakos Ilonka néni lelkesen, okosan vezet körbe, és boldog, mert éppen megjött a Dorfmeisterről szóló könyv. Szignált freskója a szalon plafonján látható. A kiskastély hajdani magtára van vendégfogadásra átalakítva, szintén szépen, nem átlagtárgyakkal. A közös teremben négyezerért, a külön szobákban hatezerért lehet lakni – látogatják is sokan. Miközben én Alsóbogátról most hallottam először.
Az épületet azért hívják kiskastélynak, mert van Alsóbogáton egy nagy is, amely szintén a Festetics-családé volt. A homlokzat nagy betűkkel hirdeti, hogy Chateau Bogart. Ha lassan is, de dolgoznak rajta, egyik vége felállványozva, néhány bútor újrafestve, napra kitéve, muskátli azokban az ablakokban, amelyek nincsenek bedeszkázva. Bemenni nem lehet, de a hatalmas angolpark bejárható.
Böhönyén is van Festetics-kastély. Magántulajdonban rohad, nyugodtan körbejárható és elsiratható.
Az öreglaki Jankovich-kastélyhoz akadálytalanul besétáltam, csak a végén zavartak el, igaz, szívélyesen – megértem, mert kiderült, hogy gyermekotthon.
Ötvöskónyin a szép Chernel–Czindery-kastélyt csak 15 méterről lehet körüljárni, nehogy megszólaljon a riasztó. Vegyem meg, mondta a polgármester néni, különben öt éven belül vége lesz. Az egészségügy tulajdona, korábban rehabilitációs központ volt.
Az utolsó állomás a Zichy-kastély volt Lengyeltótiban. Nem látogatható. Nem csodálom, mert újabb szégyen. Hatalmas és gyönyörű, úgyhogy hagyjuk szétrohadni, legalábbis amíg meg nem épül a századik stadion is. Kórház volt azelőtt – beteg most is volna bele, csak orvos nincs. Körbejártam, fájdalmas látvány.
Mennyi az annyi?
A magyarországi kastélyok számát bajos lenne pontosan megállapítani, a különböző felsorolások különféle épületeket számítanak kastélynak – a villától az udvarházon, kúrián át az erődítményszerű várkastélyokig és hatalmas főúri építményekig. A listák olykor a szinte teljesen romos épületeket is számon tartják, az egyik honlap például megemlíti Rédét, ahol a kastélyból mindössze a bejárat maradt meg. Az utazzitthon.hu 269 épületet említ kastélyként, a kastelyok.eu 662-t, megyékre lebontva – ez a különbség nyilván a különböző minősítésekből is származik. Megkérdeztem a kastélyok számáról Németh Györgyit, az Elherdált Örökségünk blog szerzőjét és a jelentős tevékenységet folytató Elherdált Műemlékekért Egyesület elnökét. Kiderült, hogy nincs semmilyen megbízható hivatalos adat. Virág Zsolt Magyar Kastélylexikonjának megjelent kötetei 11 megye kastélyait és kúriáit tárgyalják, összesen két és fél ezret, beleértve a már lebontottakat is. Németh Györgyi szerint most kétezer körülire tehető a meglévő kastélyok és kúriák száma az országban. Mint sejthető, a Dunántúlon és északon több van, mint az Alföldön, de a különbségek meglepők: a legnagyobb megyében, Bács-Kiskunban a kastelyok.eu 15-öt, a legkisebb, Komárom-Esztergom megyében 35-öt, Vasban 75-öt, míg közvetlenül mellette, Zalában 21-et sorol. A legtöbb, 79 éppen Somogy megyében található a honlap szerint. Bár erről sincs pontos kimutatás, a nyugati országrészben valamivel jobb állapotban vannak az épületek, mint máshol.
A műemlékvédelem szerint 718 műemlékvédelem alatt álló kastélyszerű épület van, ebből 51 működik kastélyszállóként. A megyei hivatalokban csak a védelem alatt álló épületekről tudnak. Számos tulajdonos sok mindent megtesz azért, hogy az épülete kikerüljön a védelem alól, mert akkor nem kell vele foglalkoznia, nincs se ellenőrzés, se kötelezettség. A műemlékvédelmi törvény előírja, hogy a védett épületet nem szabad elbontani vagy átépíteni, előírja továbbá az úgynevezett „jókarbantartás” kötelezettségét, habár ennek az értelmezése sem egészen világos. Mindenesetre a tetőt és az ereszeket kell megfelelő állapotban tartani, hogy ne ázzon az épület, az életveszélyes elemeket ki kell javítani, az épületet körbe kell keríteni, de már egy betört ablak beüvegezése vagy egy romló állapotú fal helyreállítása nem kötelezettség. Teljes körű felújításra senki nem kötelezhető, de a minimális karbantartás elmulasztásáért járó bírságot sem könnyű behajtani – a hatóság elvégezteti az elmulasztott munkát, majd a költséget behajtja a fenntartón. A tulajdonosi paletta nagyon széles: lehet állami intézmény, egészségügyi intézmény, egyház, gazdasági vállalkozás, város, falu, megye, külföldi vagy magyar magánember, a tulajdonos pedig átengedheti az épületet bérlőnek, aki attól kezdve fenntartóvá válik.
Nem kötelező kastélyt venni!
Az épületek felújítása drága dolog, magántulajdonos pedig csak ritkán pályázhat pénzekre – ehhez valamilyen civil szervezettel vagy céggel kell társulnia. Németh Györgyi álláspontja egyértelmű: műemléket nem kötelező vásárolni, de ha valaki vásárol, akkor azt karban kell tartani, nincs kifogás. Az Elherdált Örökségünk szégyentérképet is mutat a romló és romos épületekről, és részletesen beszámol az egyik, nem védett Teleki-kastély ügyében vívott szélmalomharcról.
A műemlékeknek ma nincs igazi gazdájuk. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt 2012-ben megszüntették, azóta a jogköröket, feladatokat és felelősségeket különböző, újra és újra átszervezett hivatalokba szórták szét, a szakemberekkel együtt (már akiket nem tettek végleg lapátra). A jogszabályokat a nagyberuházások érdekében lazítják, a területnek nincs lobbiereje, mindez legfelsőbb szinten a Miniszterelnökséghez, azaz Gulyás Gergelyhez tartozik, akinek a szakismeretét e téren feltehetően joggal kérdőjelezzük meg. A műemlékvédelem sokaknak csak púp a hátán, most már az államnak is. 2016-ban a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ is megszűnt, a dokumentáció bedobozolva várta egy fűtetlen épületben az elszállítást, ám egy csőtörés eláztatta a pótolhatatlan dokumentumok nem kis részét.
Mint mindenre, uniós pénz kastélyfelújításokra is van/volt/lenne: elindult a Nemzeti Kastély- és Várprogram, amelyre 40,4 milliárd forint állt rendelkezésre. A programba bekerültek olyan kastélyok, amelyek régóta működnek, bevételük van (Fertőd, Gödöllő, Keszthely stb.), viszont nem kerültek be, vagy indoklás nélkül kikerültek onnan olyan értékes, gyönyörű épületek, amelyeknél a fizikai fennmaradás a tét. Ráadásul a projekt határideje lejárt, és a program saját térképe szerint összesen három helyen sikerült befejezni a munkát.
A kastélyok, kúriák a maguk idejében nemesi, főúri, nagypolgári családok használatára épültek. Ma még a kormányközeli oligarchák sem ilyenekben laknak (legfeljebb tetemes hasznot húznak belőlük). Így tehát funkciót kell találni az épületeknek, olyat, ami hozzájárulhat a fenntartásuk költségeihez. Az oktatás és az egészségügy megfelelő ellenőrzés mellett kézenfekvő lenne, de a kormányzati preferencia-sorrendben ezt a két területet a foci is megelőzi. Németh Györgyi ehhez is kreatívan áll hozzá: szerinte nem azonnal luxusszállókban kellene gondolkozni, hanem az adott kastélyok körüli településeket kellene bevonni a felújításba és hasznosításba is, mert ők ismerik a helyi viszonyokat.
A szomorú konklúziót két délután alapján is le lehetett vonni: úgy tűnik, nagyon gazdagok vagyunk, hogy ennyi értéket hagyunk pusztulni. A magyarországi kastélyokról persze számos gyönyörű kiadványt lehet kapni, amelyek azonban többnyire ugyanazt az 50–100 jó állapotú épületet mutatják be. Ezek ugyan joggal dagasztják a nemzeti büszkeségünket, de akarva-akaratlanul is eltakarják a méltatlanul elhanyagolt szépségek százait.
