Inkább szállodára tippelnénk. Efféle "erődkastélyokat" - bárhol Európában - főként a vendéglátás jegyében emeltek a századfordulón, s általában Ritznek vagy Carltonnak nevezték őket. Ezt viszont se ennek, se annak, viszont valóban szállodának épült - csak épp nem az úri közönség számára.
A lord háza
A századfordulós Budapest egyik legnagyobb problémáját a betelepülők magas száma, illetve az ebből következő lakáshiány jelentette. A főváros vezetése kétségbeesetten figyelte a "fejleményeket". A szegénynegyedek középkori viszonyai közepette - nem meglepő módon - állandósultak a különféle járványok, a rászorulók rendelkezésére álló - adományokból működtetett - éjjeli menedékhelyek, szegényházak a kevésnél is kevesebbnek bizonyultak. De nemcsak a legelesettebbeknek jelentett egyre nagyobb gondot a lakás; az 1900-as évek inflációját követve a háztulajdonosok jelentősen emelték a lakbért, az évtized közepétől egyre gyakoribbak lettek a "bérlősztrájkok", a lakók egyre nehezebben nyelték le, hogy az áremelkedés mértéke nincs arányban a bérek növekedésével.
A főváros addig igen passzív szociálpolitikája Bárczy István 1906-ban kezdődő polgármestersége idején változott: a közgyűlés 1909-ben fogadta el azt az iskola- és lakásépítési programot, amely Budapest világszerte példaértékű szociális és kulturális beruházás-sorozata lehetett volna, ha a lendületes rajt után pár évvel nem tör ki a világháború.
Bárczy programjában öt ún. "népszálló" felépítése szerepelt, ami voltaképpen kifejezetten olcsó ágybérletet jelentett a szerény jövedelemmel rendelkező, vagyis fizetőképes közönség számára. Az efféle intézmény létesítése nem volt előzmények nélküli. Az angol Lord Rowton 1892-ben építtetett először ilyet, s kezdeményezése nemcsak a lakók, de a szállók gazdájaként két évvel később létrehozott társaság részvényesei számára is sikeresnek bizonyult: az 1900-as évek elején már hat "Rowton-hotel" működött majdnem 5000 férőhellyel, és ami a legmeglepőbb, nyereséggel, de Európa más városaiban is átvették a brit "know-how"-t, Bécsben például két hasonló szálló létesült.
Noha a budapesti népszállók létrehozása mögött nemes gondolat állt, a főváros közgyűlése nemcsak jótékonyságból szavazta meg, azt remélte, hogy a beruházási költségek nemcsak hogy megtérülnek, de a Rowton-szállókhoz hasonlóan némi hasznot is hoznak. Csakhogy a kormány és a főváros kapcsolata már akkor sem volt felhőtlen, 1909-ben a belügyminiszter és a pénzügyminiszter (egyelőre) csak egy népszálló építését hagyta jóvá.
Fényárban úszik az álomhotel
Az Aréna (Dózsa György) úti saroktelek beépítése 1910 januárjában kezdődött, ám az épület felépítése az akkor szokásosnál hoszszabb időt vett igénybe, és lényegesen többe került: a tervezett 685ezer helyett 1537567 koronába, mivel menet közben folyamatosan változott a terv. A költségek ekkora (két és félszeres) emelkedése miatt már-már botrányba fulladt az építkezés, de Bárczynak a következőkkel sikerült meggyőznie a kétkedő képviselőket: "Magyarországban eddig még népszállót nem építettek, nagyon természetes, hogy mikor először foglalkoznak ezzel, a tervezések folyamán derülnek ki a további szükségletek."
Noha az épület avatójára csak 1912 februárjában került sor, lakókat már 1911-ben fogadott a hivatalosan is csak Aréna úti népszállónak nevezett létesítmény, ami nemcsak kívülről, de belsőjét tekintve sem maradt el egy nálánál sokkal előkelőbb hoteltől. A Schoditsch Lajos és Eberling Béla terve alapján - az akkoriban újdonságnak számító vasbeton szerkezettel - épült szecessziós palotával valóban nem spóroltak: a Zsolnay-gyártól rendeltek falikutakat, az ebédlő falát Undi Piroska falfestményei díszítették. A szobák persze jóval szerényebbek voltak: inkább fülkének nevezhetnénk ezeket a 2,5°1,8 méteres "ágyfiókokat", melyeknek közfalai azonban nem értek fel a plafonig - a szoba "tetején" drótháló volt. Az épületben 396 (+42 valamivel nagyobb) helyiséget alakítottak ki, a berendezési tárgyakat mindössze egy vaságy, egy fiókos hokedli és egy ruhafogas jelentette. (A nagyobb szobákhoz tükör és mosdókagyló is tartozott, ráadásul ide saját villanyvilágítás is jutott.)
Igaz, hogy az alvóhelyek valamivel tágasabbak voltak a külföldi népszállók szobáinál, mai szemmel mégis igen meglepő a korabeli sajtó reakciója: nemcsak magát az épületet, de a szobákat is "túlságosan előkelőnek és fényűzőnek" tartották, s amiatt aggódtak, hogy épp azok nem tudják majd igénybe venni, akiknek épült, vagyis a legszerényebb jövedelemmel rendelkező férfiak.
A szálló rendje leginkább a fürdőkére hasonlított. Az "ágybérlő" - minden 14 éven felüli férfi, ha nem volt részeg, fertőző beteg, illetve ha keresete nem haladta meg a 2000 koronát - előre váltott jeggyel foglalhatta el hálóhelyét. A napijegy 60 fillér, a heti 3,10 korona volt, pluszköltség fejében fürdőt (láb-, zuhany- vagy kád-) és egyéb szolgáltatásokat (mosoda, fodrászat, szabóság) lehetett igénybe venni, illetve - akár "utcán át" - ebédet is lehetett rendelni.
Eredetileg szó volt arról, hogy 96 férőhelyes "női szárny" is lesz, de ennek építése elmaradt. Hermanné Ludwig Blanka a Nő és Társadalom folyóirat szerzője 1913-ban, a Népszállót az asszonyoknak című cikkében ezt írja: "Az egész emberre van hatása ennek az intézménynek, mert épen és egészségesen tartja a munkást, kinek erejére ugyancsak szüksége van, hat kedélyére is azáltal, amilyen az egész berendezése, díszítése, neveli erkölcsileg a legjobb módon, mert azáltal, hogy jobbra szoktat, vonja el egyeseket a roszszabbtól. S minde sok jó tulajdonsága mellett van egy nagy-nagy hibája is! Mert gondoskodik ugyan mindenről, de nem mindenkiről. Gondoskodik a munkásról, de nem a munkásnőről! (...) Csináljon hát a főváros a munkásnők számára Népszállókat! Olyanokat, mint az Aréna úti!"
Örvendezett a munkásszállás
Amikor Bárczy polgármester 1912-ben átadta a létesítményt, a szálló gyakorlatilag telt házzal működött. A remélt haszon azonban elmaradt, leginkább az építtetők nagyvonalúsága miatt. "Kevés fülkét építettünk, másfelől, hogy a szálló nagyobb vonzerőt gyakoroljon és egyben mintául is szolgáljon, díszesebb kivitelben készült. (...) Egyfelől a VI. kerületi Népszálló tervbe vett kibővítésével, másfelől a Főváros többi kerületeiben építendő egyszerű kivitelű Népszállók bevételi többletével pótolhatnók a VI. kerületi Népszálló amortizációs hiányát. Továbbá amennyiben szükséges lesz, ha a gazdasági viszonyok megjavulnak a fülkék árának felemelése iránt is javaslatot fogunk tenni" - állt az illetékes fővárosi ügyosztályok 1913-as jelentésében, ám néhány évvel később már nemcsak az újabb népszállók létesítése, de a meglévő bővítése (800 fülkére) is lekerült a napirendről.
Az első világháborút követően egy ideig hadikórházként is működő épületben az 1920-as évektől újra a "rendes" szolgáltatásokkal jelentkeztek, a katasztrofális gazdasági helyzetben azonban a főváros legfeljebb annyit vállalhatott, hogy ezt az egyet működtesse, lehetőleg jelentősebb veszteség nélkül. Így nem csoda, hogy a második világháború kitöréséig a népszálló alig változott, de ez azt is jelentette, hogy az "úgy hagyott" épületekkel ellentétben nem züllött le, nem vált rossz hírű hellyé. A háború kitörése azonban profilváltást hozott. Mivel a lakók jelentős részét amúgy is elvitték katonának, laktanya lett a népszállóból, később ismét hadikórház. És bár a környéket jelentős bombatámadás érte, a népszállónak jelentősebb károk nélkül sikerült átvészelnie Budapest ostromát.
Miként az Aréna utat, a népszállót is Dózsa Györgyre - röviden: Dózsára - keresztelték át 1945-ben, és bár már ekkortól használni kezdték a munkásszálló elnevezést, "klasszikus" munkásszállóvá csak az 1950-es évek elejétől vált, amikor a Fővárosi Tanács alkalmazottai költözhettek a fülkékbe. Evvel a korábbi belépőjegyes rendszer megszűnt, viszont a szállóba nőket is felvettek, s mivel a többi szállótól eltérően itt mindenkinek külön szobája volt, a Dózsa - annak ellenére, hogy továbbra sem korszerűsítették - tulajdonképpen elit helynek számított. Olyannyira, hogy szinte csak protekcióval lehetett bekerülni.
Csakhogy a szocializmussal együtt a munkásszállók is eltűntek. A Dózsa a rendszerváltás után ún. "átmeneti szállássá" változott, de ma már ez csak egyik funkciója a sok közül.
Szociális háló
Az átalakulás nem volt zökkenőmentes. Miután az 1980-as évek végétől - egyebek mellett éppen a munkásszállók bezárása miatt - tömegek váltak hajléktalanná Budapesten, a Dózsa szállót is az ellátásuk szolgálatába állították. Ekkor még csak arról volt szó, hogy a létesítmény ismét valamiféle népszállóként működjön, amennyiben szerény jövedelemmel rendelkező, ám lakás nélküli emberek szeretnék igénybe venni. 1990-ben a főváros megállapodott egy kifejezetten hajléktalanellátással foglalkozó civil szervezettel, a Menhely Alapítvánnyal, s ettől kezdve az alapítvány döntött arról, hogy a megürülő férőhelyekre kik kerüljenek. Noha az új lakók fizettek az itt tartózkodásért, egyértelművé vált, hogy a Dózsa soha többet nem lesz olyan "elit" munkásszálló, amilyen korábban volt. Ekkor a szálló még nem volt "tipikus" hajléktalanellátó létesítmény, ám 1993-tól, miután a főváros megalapította a Fővárosi Szociális Központ és Intézményeit (FSZKI) az időközben létrehozott hajléktalanszállók ügyeinek intézésére, a Dózsa is ebbe a "kalapba" került. A Menhely Alapítvány beutalási joga megszűnt, de az átalakulás - elvileg - nem érintette az itt lakókat. Csakhogy ettől kezdve a szálló földszinti része a nappali, tömeges hajléktalanellátás bázisává lett, ráadásul éjjeli menedékhelyet is nyitottak - mindez sorozatos konfliktusokat idézett elő: az évtizedek óta itt élők nem könnyen nyelték le, hogy őket, az addigi "tisztes" munkásszállólakókat is immár hajléktalanként kezelik.
Ráadásul az épület állapota is egyre rosszabbá vált. A főváros részéről felmerült az is, hogy eladják, ám végül az 1990-es évek végén mégis felújításáról döntöttek. A 800 millió forintos épületrekonstrukció során minden emeleten zuhanyozó- és főzőhelyiséget alakítottak ki, a szobák falát a plafonig "húzták", megőrizték a régi nyílászárókat, felújították a Zsolnay-kutat.
A százéves épületben jelenleg az átmeneti szállás mellett az időközben Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményeire átnevezett ellátó szervezet központja, álláskereső iroda, szociális információs központ, krízisszolgálat és lábadozó, nappali melegedő és nők számára kialakított éjjeli menedékhely is működik. Az elmúlt száz évhez hasonlóan a "népszálló" tehermentesítése ma sincs napirenden.
(Köszönet Győri Péternek a cikk megírásához nyújtott segítségéért)
