helyrajzi szám

Tábori vadászok emlékműve

Lokál

Azokat a katonai egységeket nevezték tábori vadászoknak, amelyek a hagyományos gyalogságnál alaposabb kiképzést és korszerűbb fegyvereket kaptak.

Az efféle elit alakulatok Ausztriában már az 1800-as évek elején megjelentek, de a kiegyezés után a Monarchia hadseregében már magyar táborivadász-alakulatok is voltak. Békeidőben a szokásostól eltérő egyenruhájuk különböztette meg őket a sima gyalogosoktól, elsősorban a fejfedő, mely sapka helyett ún. stájer vadászkalap volt, rézlemezből készült vadászkürtdíszítéssel és jókora kakastollal. Később a kalapot már csak a díszegyenruhához lehetett viselni, ami a harcok esetére mindenképpen praktikus előírásnak tűnt. Az osztrák–magyar tábori vadászok legfőképp az I. világháborúban vitézkedtek, de ekkor voltak a legnagyobb veszteségeik is.

A háborút követően számos márványtáblán, domborművön, oszlopon és síremléken örökítették meg a különféle alakulatok és egységek hősiességét és dicsőségét, de az illetékesek csak a harmincas évek végén látták elérkezettnek az időt egy nagyszabású, „központi” emlékmű felállítására. „Budapest székesfőváros gazdag műemlék galériája szeptember hónapban impozáns alkotással gyarapodik. A Városmajorban felállítják és leleplezik a tábori vadászok hősi emlékművét, mely bronzba öntötten és kőbe vésve hirdeti majd a hagyományos vadászszellemet s a tábori vadászok világháborús vitézségét” – írta 1940 júliusában a Somogyi Ujság. Az életnagyságúnál jóval nagyobb bronzszobor megalkotását Kisfaludi Strobl Zsigmondra bízták, aki határidőre el is készült, ám az avatás az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés, és az ezzel kapcsolatos halaszthatatlan teendők miatt elmaradt. Az ünnepséget sokkal később, 1941. május 11-én tartották meg. „A vadász-emlékmű két bronzba öntött főalakja két katonát, öreg tábori vadászt és mai fiatal bajtársát ábrázolja. A két vadász keményen kezet szorít és a szobor alján: »A múlt ad erőt a jövőre« jelmondat fejezi ki azt a gondolatot, amely az egykori tábori vadász zászlóaljakat és a magyar honvédség vadászcsapatait eltöltötte” – írta a Nemzeti Ujság a szoborról, nem is sejtve a nem is oly távoli jövőt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.