Magyar Narancs: A kiállítást látva az a benyomásom, hogy a szociális építészet felívelésének lehetünk tanúi.
Andres Lepik: Feltétlenül létezik egy újfajta érdeklődés az iránt, hogy mit adhat az építészet a társadalomnak. Nem csak a dizájntárgy értelemben vett építészet létezik, amit sok pénzért meg lehet venni és tovább lehet adni – tehát voltaképpen árucikk. Az építészet hirtelen újra több lett ennél, egyfajta folyamat, amely a társadalomból érkezik, és amelyben az építészeknek a tervezésen keresztül katalizátorszerep jut. Ez az építészet nem felülről, hanem alulról érkezik, és eltérő helyeken érzékelhető egyszerre. Az építészeti oktatásban és a médiában például egyaránt tetten érhető, hogy az építészetnek újra másfajta szerep jut.
MN: A migrációs krízis mennyire befolyásolja ezt a szerepet?
AL: Még nagyobb nyomás alá helyezi az építészetet, hogy új megoldásokat fejlesszen ki egy alapvetően szociális kérdésben, amely e pillanatban politikai kérdésként merül fel. A probléma túl nagy, tehát az építészet egymaga nem tudja megoldani.
MN: Mióta érzékelhető ez a szociális fordulat?
AL: Mindig is foglalkoztak építészek ezzel a témával. A 20-as és a 60-as években is megnőtt az érdeklődés iránta. Gazdasági felívelés idején a szociális kérdés persze megint veszít az izgalmából. De most újfajta érzékenység irányul arra a világon mindenhol, hogy az erősödő gazdagsággal nő az egyenlőtlenség is, ami a nyilvánosság számára azt is világossá teszi, hogy az építészetnek ideje volna végre mást is szolgáltatnia, mint még gazdagabbá tenni a világ lakosságának 0,01 százalékát. Erős elmozdulást látok ebbe az irányba.
MN: Mit jelent tulajdonképpen a szociális építészet? Magyarországon még mindig szociális lakásépítést értenek alatta, de a HelloWoodnak és a MOME-nak köszönhetően árnyaltabb lett a jelentése (lásd: Cement a betonba, Magyar Narancs, 2013. augusztus 22.).
AL: Jó kérdés, mert Németországban is szívesen azonosítják a szociális lakásépítéssel, miszerint az állam mint döntéshozó és ingatlantulajdonos eldönti, hogy a torta melyik szeletét adja oda támogatott lakásépítésre. De bennünket nem ez érdekel. Az építészet akkor lesz társadalmilag valóban releváns, ha közvetlenül a felhasználókkal kezd el a szükségleteikről beszélgetni, és nem a szükségleteket rögzítik először, hogy aztán meghatározzák az egy főre eső lakóteret, aztán hogy mennyibe kerülhet a megépítése, és mennyi lesz a szubvenció. Végső soron ez nem is szociális lakásépítés, hanem államilag támogatott olcsó lakásépítés. Szociális alatt azt értjük, hogy a felhasználók bekapcsolódnak a projekttervezés különböző fázisaiba. Ez történhet az ötletkeresés, az előzetes tervezés során, a megvalósítás, illetve az építés közben. Ami persze elsősorban kisebb projekteknél működik, amelyek példáján jól bemutatható a közös építés folyamata, de az is, hogy a nagy lakásproblémát nem közösségi építéssel kell megoldani – mégis érdekes ötleteket lehet belőle meríteni.
MN: Sikkes dolog ma szociális építészettel foglalkozni?
AL: Egyre inkább a portfólió része lesz, mert a jelenlegi kemény versenyhelyzetben szociális területen is szükség van tapasztalatra. 30 éve fáradt mosoly kísérte, ha valaki kiejtette a száján az ökologikus építészet kifejezést, azt gondolták, ez csak tucatnyi zöld bolond mániája. Ehhez képest ma bármelyik építésziroda képes megfelelni a legmagasabb ökologikus építési előírásoknak, mert tudják, hogy enélkül nem maradnak fenn.
MN: Mennyit lehet tudni a szociális projektek utóéletéről, fennmaradási esélyeiről?
AL: Nagyon fontos, hogy mennyire válnak be, hogyan használják őket, milyen tényleges hatásuk van az emberek életmódjára. A legtöbb esetben, amit ismerek, az építészek szorosan kötődnek a közösségekhez, amelyekkel dolgoztak. Én is igyekszem figyelemmel követni őket, és visszamenni a helyekre. Egyelőre a bemutatott projektek mind működnek, igaz, legfeljebb 10-15 évesek.
MN: Mennyire fontos a jó dizájn a szociális építészetben? A kiállított projekteknél egyértelműen annak látszik.
AL: Már a kutatómunka idején kiderült, hogy a jó megoldás, a szép megoldás, a jó dizájn értékes. Az embereknek van hozzá szemük, mindegy, hogy favelákban vagy elegáns városrészekben élnek. A jó dizájn megmutatja, hogy egyszerű anyagokkal nemcsak szociálisan hasznos, hanem esztétikailag érvényes megoldásokat is lehet teremteni. Ami azt is jelenti, hogy becsülöd, ami az embereket a mindennapokban körülveszi, és hogy ők is szeretnének javítani a környezetükön.
MN: Vannak kézzelfogható példák arra, hogy mit értek el ezek a kiállítások?
AL: Konkrétan a budapesti kiállítás kapcsán is bemutatható ez, hiszen az eredeti kiállítás a MOMA-ban szerepelt, majd átalakítva, új címmel (Think Global, Build Social!) továbbment Frankfurtba és Bécsbe. Ezek után érkezett a Goethe Intézettől a megkeresés. Megkérdezték a világon létező 150 intézetet, hogy érdekli-e őket, és 40 közülük be is akarta mutatni. Ezért turnézik a kiállítás két azonos példányban, végül összesen 25 állomáson. Az is elég konkrét, hogy ebből a kiállításból kifejlődött egy másik, csak Afrikával foglalkozó kiállítás, amit 2013-ban Münchenben mutattunk be. És ott az történt, hogy egy müncheni család megbízta az egyik építészt, hogy építsen Burkina Fasóban egy iskolát. Hat hete voltam ennek az iskolának a megnyitóján. Szívesen továbbpörgetném ezt a mechanizmust. Egyrészt a kiállításokkal elérni az építészeket, másrészt a nyilvánosságot és a politikusokat, és megpróbálni tudatosítani bennük, hogy történik most valami, ami mindannyiunknak fontos.
A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával készült.
