Általában festőművésznek tartják, de mondhatnák grafikusnak, textilesnek, üvegfestőnek, díszlettervezőnek. „Hincz Gyula ahhoz az alkotói típushoz tartozik, akinek stílusa folyamatosan ideológiai, társadalmi és művészi hatásoknak van kitéve” – folytatódik az értéktári elemzés, és csak abból derül ki az olvasó számára, hogy ez nem valamiféle szigorú kritika, amikor az ismeretlen szerző a mestertől vett idézettel zárja sorait: „Az egyéniség varázsa nem az állandóság, hanem a fejlődés.”
Hincz Gyula 18 éves korában iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára, és olyan tanárai voltak, mint Rudnay Gyula és Vaszary János. Tehetségét bizonyítja, hogy a befolyásos műgyűjtő, Rados Ernő nemcsak vásárolni kezdte a képeit, de azt is elintézte, hogy 1926-ban külföldi tanulmányúton vegyen részt – Velencében, Berlinben, Párizsban. Első kiállítása is Berlinben volt, ahol a Der Sturm folyóirat galériájában állították ki a grafikáit 1929-ben, Moholy-Nagy „rendezésében”. „A szürrealizmusból, az orosz avantgardistákból és az úgynevezett francia iskolából tevődött össze az, amivel szerettem élni” – emlékezett vissza Hincz a kezdetekre, de Budapestre visszatérve nem akart próféta lenni, inkább alkalmazkodott. „Én nem láttam, csak éreztem: egy neokonzervatív szemléletnek a kialakulását, amelyben sajnálatos módon rendkívül tehetséges emberek vettek részt és vállaltak vezető szerepet” – próbálta megmagyarázni, hogy miért ácsingózott balos meggyőződése ellenére állami ösztöndíjakra, vagy miért vállalta 1935-ben Mécs László pap-költő kötetének illusztrálását. Mindent elvállalt, és ez művein is meglátszott. „Csak úgy ömlenek a bőbeszédű, sima eleganciájú festői frázisok, amelyekben majdnem minden modern stílusbeli áramlatból van valami” – írta a Korunk Szava című katolikus folyóirat 1938-as budapesti kiállításáról, Hincz művészetét „tetszelgőnek” és „nőiesnek” minősítve. „A magyar festészetnek férfiasabb, magvasabb értékekre van szüksége, hogy a magyar élet súlyos sodrában megállhasson és fáklya lehessen” – ajánlotta a festő „kivételes tehetségét” elismerő kritikus, ám e kívánságot Hincz csak jó tíz évvel később teljesítette, amikor olyan képeket kezdett festeni, amilyen például az 1951-ben készült Olvasztár; a metróállomások díszítésére kiírt pályázaton is sikerrel szerepelt a Vívó és a Labdarúgó című mozaik-terveivel. 1952-ben a Bem és Petőfi című festményéért, 1957-ben gobelinjeiért kapott Munkácsy-díjat, majd egy évvel később a Kossuth-díjat „eddigi műveiért, különösen kiváló könyvillusztrációiért”. És ettől fogva Hincz Gyula a hivatalos modern magyar képzőművészet megtestesítője, megbízható mestere lett, akire szó szerint minden munkát rá lehetett bízni az Élet és Irodalom illusztrálásától kezdve a homlokzatnyi üvegfestményekig. Ipari mennyiségben. Az csak közvetlenül a halála után, a lelkes tanítványok, Gyémánt László és Kass János visszaemlékezéseiből derült ki, hogy mesterük sokkal nagyvonalúbb, önzetlenebb és következetesebb volt annál, mint amit konfliktusmentes pályafutásának tárgyilagos ismertetése alapján gondolnánk.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
