Magyar Narancs: Sokan sokfélét gondolunk a város és a gyerekek kapcsolatáról. Egy építész hogyan tekint a kérdésre?
Kern Orsolya: A mi felelősségünk, hogy a gyerekeket emlékeztessük az építés alapvető emberi igényére. Van két fiam, tudom, mennyire fontos, hogy a mai digitális világban az építés, amit egyébként hagyományosan imádnak a gyerekek, ne vesszen ki a játékaink, és így a gondolkodásunk eszköztárából. Ahhoz, hogy a gyerekek érdeklődése felébredjen az építészet iránt, nincs másra szükség, mint építésre hívni őket. Ha tágítjuk a kört, és megfigyeljük velük együtt magunk körül a várost, a mögöttes összefüggésekre is rá tudjuk irányítani a figyelmüket. Ez érzékenyebb, szociálisan is tudatosabb jelenlétre ad lehetőséget, és így remélhetőleg felnőttként a környezetükért felelős, aktívabb városlakókká válnak. Ez a felismerés hívta életre mintegy másfél évtizede a világ számos nagyvárosában évente megrendezett ArchiKids fesztiválokat.
MN: Magyarországon valószínűleg kevesen hallottak erről a kezdeményezésről. Mit kell tudni róla?
KO: Az ArchiKids lényege, hogy az építészettel kapcsolatos játékok kikerülnek a városi közterekre, ezzel mintegy megduplázva a felhasználói élményt. Amszterdamból indult ArchiKidznéven, és ma már Rotterdamban, Bergenben, Barcelonában, Buenos Airesben, Sydney-ben és sok más városban megrendezik, minden országban a helyi elképzelés szerinti programokkal. Londonban például 2013 óta a város ikonikus épületeinek, az „Uborkának” vagy a westminsteri apátságnak a környékét veszik birtokba a gyerekek. A hollandiai Almere városában a gyerekek tervei alapján a valóságban is felépült egy rózsaszín, torta alakú épület, a Klokhuis – további építészeti gyerekprogramok befogadására.
MN: Hogyan lett ebből nálunk VárosÁlmodók?
KO: Olyan elnevezést kerestünk, amely magyarul is kifejezi a lényeget. Ebben a KÉK által javasolt szóban szerintem minden benne van a megismeréstől a tevékeny alkotó jelenléten át a szabadon gondolkodásig, tervezésig.
MN: Miért van arra szükség, hogy önálló fesztivált szenteljünk az építészet és a gyerekek kapcsolatának?
KO: Sokatmondó, hogy a Nemzetközi Építész Szövetség (UIA) egyik tagozatának neve Architecture and Children (Építészet és gyerekek). Jelmondatuk: „A jövőt a gyerekeink építik, de a mi feladatunk, hogy erre felkészítsük őket.” Hitem szerint ahhoz, hogy egy városlakó felelősebbé vagy csak érdeklődőbbé váljon, elég, ha a közvetlen környezete megismerésére ösztökéljük. A gyerekek esetében ezt természetesen kreativitással kell vegyíteni. Különösképp igaz ez egy olyan generáció esetében, amelyet már egészen zsenge korától autóban fuvaroznak életének egymástól sokszor kilométerekre eső helyszínei között. Negyven évvel ezelőtt játszótér volt az utca, de egy mai gyerek számára sokszor csak ijesztő közlekedési folyosó.
MN: Az építészszakma felelőssége, hogy ezt orvosolja?
KO: Úgy tűnik, újra kell tanulnunk a „városhasználatot”. Az emberiség egyre nagyobb hányada él városokban, ahol a normális életvitel elképzelhetetlen a közterek humánus kialakítása nélkül. A globális problémák megoldása nem képzelhető el az építési tevékenység újragondolása, az épített környezet felelős kezelése nélkül, és itt jön képbe az épített környezeti nevelés, ami az angol built environment education tükörfordítása. Lényegében a fiatalok érzékenyítését jelenti az ember építőmunkája és annak eredményei iránt. Komolykodó nevével ellentétben kreatív és izgalmas feladatok színes halmaza az építészettel és annak hatásaival kapcsolatban. Vannak országok, ahol ennek komoly hagyománya van, például Finnországban az építészet magától értetődően az oktatás része. Az Arkki nevű kreatív intézmény 1993 óta létezik, és az iskolai oktatáshoz kapcsolódva az építészet eszköztárán keresztül fejleszti a fiatalok innovációs készségeit. De hogy közelebbit is mondjak: Romániában is létezik korcsoportokra bontott, iskolákba vihető program a De-A Arhitectura nonprofit egyesület jóvoltából.
MN: Mi a helyzet Magyarországon?
KO: A nyolcvanas években a Tatai Mária és Tatai Erzsébet építész-művészettörténész testvérpár a saját kidolgozott programja alapján több évig foglalkozott egy alsó tagozatos iskolai osztállyal, tapasztalatukból könyv is született. A kísérletnek évtizedekkel később, a 2000-es évek végén lett folytatása, és mára szinte trendivé vált ez a terület. Több konferencia volt a témában, megjelentek módszertani könyvek a hazai, illetve nemzetközi jó gyakorlatokról. Így jutottunk el oda, hogy a 2019-es Építészeti Szalonon a Műcsarnokban külön termet kapott a Közösség és építészet témakör, és ezen belül a gyerekek épített környezeti nevelése is. A UIA Architecture and Children tagozatának Golden Cubes-díjára Magyarország az idén négy projektet is delegált.
MN: Kik foglalkoznak ezzel?
KO: Sok szétszórt csoport és lelkes egyesület létezik, de sajnos hivatalos építészszakmai háttere nincs, és az iskolai oktatásba sem sikerült betörnünk. A Magyar Építész Kamara egy időben megpróbált hatékonyabban fellépni, de azon túl, hogy elérték, hogy az építészet legalább fogalmi szinten bekerüljön a Nemzeti alaptantervbe, nem történt előrelépés. Van rá lehetőség, hogy tanítsák, de az eredmény csak az erre elhivatottságot érző pedagógusok vagy építészek személyes lelkesedésén múlik. A mi csoportunk, a Bartók Vizuális Műhely sem hivatalos egyesület, az azonos érdeklődés és a közös cél hozott össze Czirják Ágnes, Paál Zsófia és Skaliczki Judit építészekkel.
MN: Milyen tevékenységeket végez a műhely?
KO: 2014 óta szervezünk nyári táborokat, ahol makettezés, városi séták, filmezés, fotózás és más kreatív eszközök segítségével fedezzük fel a szűkebb-tágabb környezetünket, és egyúttal évről évre követjük a visszatérő gyerekeink fejlődését: velük növünk fel mi is a feladathoz. Kidolgoztunk iskoláknak szánt blokkokat, amelyeket beemelhetőnek tartunk a formális oktatásba is. Saját szabadalmunk egy papírrudakból és szilikon kapcsolóelemekből álló építőjáték, amely hulahoppkarikákkal is működik. Ezekből teremnyi méretű szerkezeteket tudnak a gyerekek alkotni, ezt a Golden Cubes versenyre is beneveztük. De részt veszünk a BME Gyerekegyetemen is, az építészmérnöki karon pedig – ahol külsős oktatóként tevékenykedem – a 18–19 éves, még tapasztalatlan elsős évfolyammal foglalkozhatunk. E programokat a VárosÁlmodók fesztiválon nagyobb léptékben volt lehetőségünk kipróbálni.
MN: Hogyan lettél a fesztivál kurátora?
KO: A KÉK Kertész Monika vezetésével 2017 óta tervezte, hogy megvalósít az ArchiKidshez hasonló programot Budapesten, erre első ízben tavaly került sor. A KÉK felkérésében minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy hasonló a küldetésünk, próbálunk személyes kapcsolatot kialakítani az új generációval, megszólítani őket a saját nyelvükön, hogy ne csak tárgyi épített örökséget hagyjunk magunk után.
MN: Különbözött az idei VárosÁlmodók a tavalyitól?
KO: Az első évben általam már ismert szakembereket hívtam meg, az idén viszont pályázatot hirdettünk. Nagy örömünkre ismeretlen csapatok is jelentkeztek, így bővült a kör, a 22 programból 20-at elfogadtunk. Új elemként bevontunk a Bartók Béla út mentén 14 építészirodát, ők azt vállalták, hogy workshop keretében mutatják be a gyerekeknek a „felnőtt” építészetet. Sajnos ezt a programot a Covid-járvány miatt végül a többség visszamondta, de jövőre mindenképpen szeretném kipróbálni. Gyarapodtak a helyszínek: a KÉK Bartók Béla úti bázisa mellett a FUGA Budapesti Építészeti Központ és a Magyar Építész Szövetség Ötpacsirta utcai székháza is fogadott programokat – ezzel a Belvárost és a Palotanegyedet is bevonhattuk építészeti helyszínként. Már tavaly vendégül látott minket a finn nagykövetség, ők az idén is partnerséget vállaltak. Sajnos az időjárás nem volt kegyes hozzánk, így beltérbe szorult a nagy struktúrák építése, amellyel tavaly a Bartók Béla út járókelőit is meg tudtuk szólítani. A pályázatra jelentkezett egy falfestő csapat, a VertigoMurals is, ők a Kisdiófa közösségi kertben festettek ki egy falat a gyerekekkel együtt. Utólag úgy gondolom, hogy itt nemcsak a tökéletes helyszínt találtuk meg, de sikerült egy élő közösség mindennapjaiba bekapcsolódnunk. Ráadásul maradandót alkottak a gyerekek – számomra ez így együtt teszi hitelessé a városi aktivitást.
MN: Hogyan képzeled a folytatást?
KO: Számtalan iránya lehet egy ilyen akciónak, a lényeg, hogy köztéren megvalósuló ingyenes építészeti aktivitást kínáljunk a gyerekeknek, lehetőleg szokatlan urbánus helyszíneken. A KÉK szeretné az eseményt a Bartók Béla út környékén tartani, az ottani kulturális kínálatba illeszteni. A külső programok, séták közül azok jönnek be igazán a gyerekeknek, ahol rövid terepszemle után kapnak valami kreatív feladatot is. Azt szeretném, ha a programok révén az álommakettek felől a való világ strukturált megismerése felé tudnánk a fiatalok figyelmét irányítani. Ha rájönnek, hogy a „jó helyeket” mi teremtjük meg magunknak – akár figyelő jelenlétünkkel, akár azzal, hogy belakjuk azokat, vagy éppen csak lejárjuk a lábunkat bennük – akkor eredményesek voltunk.
Ez az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben az NKA támogatásával jött létre.
