Mozgássérült-lakótelep Pesthidegkúton

Vörös téglás álmok

Lokál

Az ENSZ 1981-et a rokkantak nemzetközi évének nyilvánította, s erről Magyarországon is megemlékeztek. A hivatalos protokoll mellett – emlékbélyeg, kiállítások stb. – a mozgássérült-lakótelep ötlete alulról jövő kezdeményezésként kapcsolódott a tematikus évhez, de megvalósítása a kései Kádár-kor tipikus vállalkozásának tekinthető.

A főváros északnyugati csücske, a II. kerület külső része ma Budapest egyik legfelkapottabb kertvárosi környéke. Alig találni üres telket, az utolsó nagyobb összefüggő területre a 2019-es önkormányzati választások előtt húzták fel a Gyarmati Dezső Uszodát, amely a kapkodó kivitelezés miatt azóta is folyamatos javításra szorul. Ám az uszodától néhány sarokra egészen más léptékű utcácskák sorakoznak. A Len utca és a Pinceszer utca által közrefogott, összefüggő, kerítések nélküli területen apró, szorosan egymás mellé épített vöröstéglás, javarészt földszintes sorházak állnak: az ötvennégy lakásból álló Pesthidegkúti Mozgássérült-lakótelep tömbjei.

 

Társadalmi ügy

Az 1983-as kezdetektől itt élő Nász Erzsébet, az Egalitás Mozgássérültek Létbiztonságát Elősegítő Alapítvány elnöke azzal kezdi, hogy annak idején még betonozott út sem volt itt, a környék családi házai közül egy sem állt. „Szinte üres volt ez a terület, és volt abban valami ijesztő is, hogy ide fogunk kiköltözni” – teszi hozzá. Nász Erzsébet ekkor a Marczibányi Téri Állami Szociális Intézet lakója volt. Ez volt a főváros ki­emelt mozgássérült rehabilitációs intézménye a nők számára, míg a férfiakat a Május 1. úti Állami Szociális Intézetben helyezték el, a Városliget szélén (ma: Hermina út). Mindkét intézetben számos olyan fiatal élt, akik a járványos gyermekbénulás miatt kerültek ellátásra szoruló állapotba és kényszerültek elhagyni az otthoni környezetet. Azok a fiatal felnőttek, akik a rehabilitáció során képessé váltak az önálló életre, megpróbáltak kiutat keresni a korszaknak megfelelően rendkívül szigorú, nem koedukált intézményekből. A fiatalok útja innen korábban vagy a családjukhoz vezetett vissza, ahol jellemzően semmilyen akadálymentesítésre nem volt mód, vagy egy idősotthonba, ahol viszont a hétköznapi élet tűnt nehezen elviselhetőnek – nem csoda, hogy sokan saját lakásról álmodoztak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.