Mozgássérült-lakótelep Pesthidegkúton

Vörös téglás álmok

Lokál

Az ENSZ 1981-et a rokkantak nemzetközi évének nyilvánította, s erről Magyarországon is megemlékeztek. A hivatalos protokoll mellett – emlékbélyeg, kiállítások stb. – a mozgássérült-lakótelep ötlete alulról jövő kezdeményezésként kapcsolódott a tematikus évhez, de megvalósítása a kései Kádár-kor tipikus vállalkozásának tekinthető.

A főváros északnyugati csücske, a II. kerület külső része ma Budapest egyik legfelkapottabb kertvárosi környéke. Alig találni üres telket, az utolsó nagyobb összefüggő területre a 2019-es önkormányzati választások előtt húzták fel a Gyarmati Dezső Uszodát, amely a kapkodó kivitelezés miatt azóta is folyamatos javításra szorul. Ám az uszodától néhány sarokra egészen más léptékű utcácskák sorakoznak. A Len utca és a Pinceszer utca által közrefogott, összefüggő, kerítések nélküli területen apró, szorosan egymás mellé épített vöröstéglás, javarészt földszintes sorházak állnak: az ötvennégy lakásból álló Pesthidegkúti Mozgássérült-lakótelep tömbjei.

 

Társadalmi ügy

Az 1983-as kezdetektől itt élő Nász Erzsébet, az Egalitás Mozgássérültek Létbiztonságát Elősegítő Alapítvány elnöke azzal kezdi, hogy annak idején még betonozott út sem volt itt, a környék családi házai közül egy sem állt. „Szinte üres volt ez a terület, és volt abban valami ijesztő is, hogy ide fogunk kiköltözni” – teszi hozzá. Nász Erzsébet ekkor a Marczibányi Téri Állami Szociális Intézet lakója volt. Ez volt a főváros ki­emelt mozgássérült rehabilitációs intézménye a nők számára, míg a férfiakat a Május 1. úti Állami Szociális Intézetben helyezték el, a Városliget szélén (ma: Hermina út). Mindkét intézetben számos olyan fiatal élt, akik a járványos gyermekbénulás miatt kerültek ellátásra szoruló állapotba és kényszerültek elhagyni az otthoni környezetet. Azok a fiatal felnőttek, akik a rehabilitáció során képessé váltak az önálló életre, megpróbáltak kiutat keresni a korszaknak megfelelően rendkívül szigorú, nem koedukált intézményekből. A fiatalok útja innen korábban vagy a családjukhoz vezetett vissza, ahol jellemzően semmilyen akadálymentesítésre nem volt mód, vagy egy idősotthonba, ahol viszont a hétköznapi élet tűnt nehezen elviselhetőnek – nem csoda, hogy sokan saját lakásról álmodoztak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.