A Ráday utca 21. számú sarokház ma is áll, leginkább a földszintjén működő perzsa étteremről ismert. Ha felnézünk a tetejére, a „Feszty Gyula házcsoportja” feliratot látjuk, ami a dicső múltra, az építmény nívójára utal, bár a jeles építész (a Feszty-körkép alkotójának bátyja), ha tudta volna, hogy háromemeletes művét később államosítják a kommunisták, talán meg sem tervezi. Valószínűleg arra sem lett volna büszke, hogy éppen ebben a házban működött a legjelentősebb budapesti illegális kaszinó.
A leleplezés váratlan halálesettel kezdődött. Egy ipari vállalat főkönyvelője öngyilkosságot követett el, ami már önmagában megdöbbenést okozott, s az is kiderült, hogy az illető megrögzött rulettjátékos volt, s szenvedélyét a vállalati pénzből fedezte, amíg tudta. Haláláig 50 ezer forintot sikkasztott úgy, hogy az senkinek nem tűnt fel a vállalatnál (ez akkoriban közel négyévi átlagfizetésnek felelt meg).
Búcsúlevelében – könyvelői precizitással – ír a Ráday utca 21-es házról, ahol nagy tételben ment a rulett. Egy magánlakásban, szigorú konspiráció mellett. De a könyvelő megírta azt is, hogyan lehet bejutni a „klubba”, mi a jelszó és így tovább, a rendőrség pedig akcióba lépett… De talán ez volt az egyetlen olyan eset az ötvenes években, amikor valóban egy titkos szerencsebarlang leleplezése volt a razzia elsődleges célja.
| ||
Francia kártya, szovjet kártya
A kommunista rezsimek a züllöttség netovábbjának tartották a szerencsejátékokat.
A tervgazdálkodásba cseppet sem passzolt, hogy valakinek mázlija legyen, a játékszenvedély leküzdését pedig a legegyszerűbben oldották meg: betiltották a kaszinókat, illetve üldöztek minden olyan tevékenységet, ami nem a tudással vagy a munkával megszerzett jövedelem ígéretével kecsegtetett.
Magyarországon Rákosiék 1949-es hatalomra kerülése után mindössze két legális módja maradt a könnyű vagyonosodásnak: a lóverseny és az 1947-ben bevezetett totó, vagyis a „sportos ügyek” (lásd a sportfogadás kifejezést), talán úgy gondolták, ilyenkor szükségesek némi előtanulmányok, és nem csak a vakszerencsén múlik a siker. Ám ennek ellentmond, hogy a rendszernek volt egy vegytiszta szerencsejátéka is, a Békekölcsön-sorsolás, ahol holmi sorszámokat húztak ki… A lottót csak 1957-ben vezették be.
Ha valakinek nagyon sok pénze volt az ötvenes években, egyszerűen nem tudott mit kezdeni vele. Sem ingatlant, sem értékes ingóságot nem tudott venni (autó 1958-ig nem lehetett magánkézben), a boltok kongtak az ürességtől, jegyrendszer volt, totális áruhiány, vagyis a magas keresetűeknek legfeljebb a dőzsölés maradt. Szimbolikus anekdota, hogy fizetésnapon egy-egy duhaj metróépítő külön taxit rendelt a kabátjának, egy másikat meg a kalapjának. Ilyen körülmények között nem tűnt csodának a tiltott szerencsejátékok népszerűsége sem, sőt, az éjszaka császárai (a metróépítők mellett leginkább az élsportolók) körében az egekig ért. A korabeli sajtó szerint persze nem a rendszer hősei ültek a zöld asztalnál. „A múlt levitézlett kártyalovagjai közül sok még nem gyógyult ki régi szenvedélyéből, és a különböző bűncselekményekből származó értékek egy része a kártyaasztalon cserél gazdát. Jelenleg a kártyavonal ellenőrzése rendőrileg a költekezés szempontjából jelentős és a legfőbb tennivalók e téren vannak” – írták.
Csakhogy azt sem hagyhatták figyelmen kívül, hogy a többség mégsem a kártyabarlangokban veri a blattot, hanem családi, baráti körben – vagyis ártatlan társasjátékról van szó. Odáig persze nem fajultak a dolgok, mint a Monopolyval (szegénynek elkészítették a szocialista változatát, a Gazdálkodj okosan!-t), pedig milyen szép is lett volna, ha a francia kártya szovjetté változik, és a négy király egyike helyett a Vörös Hadsereg tábornokát tesszük talonba.
A propaganda minden eszközt megragadott, hogy undorral kezelje, és a „letűnt úri világ” kellékeként szóljon a kártyáról, a rulettről, az 1951-ben államosított lóversenyről, a rendőrség mégis többnyire tehetetlen volt, egyszerűen nem volt emberük a vendéglátóhelyeken és magánházakban működő szerencsebarlangok leleplezésére, és nemcsak azért, mert egy-egy razzia során azt is be kellett bizonyítaniuk, hogy pénzben játszanak. Ennél sokkal nagyobb gondot okozott, hogy a testületen belüli 1950-es tisztogatások miatt jelentős létszámhiány jelentkezett, csak Budapesten 500 nyomozót bocsátottak el mint osztályellenséget. A maradéknak viszont kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy – hacsak nem érkezett konkrét feljelentés – zsugásokat üldözzön. Igaz, hogy akkoriban mindenki feljelentett mindenkit, a házmesterek pedig szinte rendőrségi alkalmazottnak számítottak, de a lényeg, hogy a rendőrséget nem izgatta a téma, ha meg mégis, akkor jobb üzlet volt hagyni az egészet, hiszen ezzel zsarolhatóvá váltak a résztvevők.
| ||
Csak a hülyék buktak le
1955-ig a kártyázás minden fajtája törvényen kívüli tevékenységnek számított (talán csak a Fekete Péter volt kivétel), ekkor viszont született két szabály, melyek némiképp rendezték a helyzetet. Nevesítették a legális kártyajátékokat, és lehetővé tették az olyan, ún. kártyaszobák és -termek működtetését – persze szigorúan állami keretek között, elsősorban a szállodákban –, ahol nyerni (veszíteni) is lehetett. Az országos rendőrfőkapitány 918-2/1955-ös utasítása értelmében „az engedély kiadása előtt a vállalati igazgatóság köteles beszerezni az illetékes kerületi (járási) kapitányság írásos véleményét. Ilyen engedély kiadására csak akkor kerülhet sor, ha az illetékes rendőri szerv rendőri szempontból nem emel kifogást.”
A kártyaszobákban kizárólag olyan „észjátékokat” játszhattak, mint a römi, a kanaszta, a bridzs, az ulti, a snapszer és a tarokk, a többit szigorúan tiltották, külön alkalmazott ellenőrizte, hogy még véletlenül se kezdjenek el pókerezni, sménezni vagy makaózni a magukról megfeledkezett egyének.
A kártyaszobák és -termek az enyhülés jegyében jöttek létre 1956 után, a Ráday utcai eset azonban azt mutatta, hogy továbbra sem tudták állami ellenőrzés alá vonni a tiltott szerencsejátékot. Pedig a rendőrség akciófilmbe illő jelenettel leplezte le a rulettbarlangot. „Részletes tervet dolgoztunk ki a lebuktatásra. Fel kellett deríteni, hogy a jelszót megváltoztatták-e. A buktatást a legforgalmasabb időben hajtottuk végre – írta 1959-ben a rajtaütésről Váradi György r. százados a Belügyi Szemlében, A kártyajátékok rendőri ellenőrzése című tanulmányában, majd így folytatta: – Először egy nyomozó a lakónyilvántartó könyv ellenőrzésével lekötötte a házfelügyelő figyelmét, közben egy másik nyomozó becsengetett a lakásba, a többiek az ajtó közelében helyezkedtek el. Az ajtónyitásra a nyomozó bemondta a jelszót, mire azonnal beengedték, majd ajtót nyitott a csoport többi tagjának. A játékosokat felállították az asztaltól, ügyelve arra, hogy a kitett pénzhez ne tudjanak nyúlni. A helyiségben talált rulettgépet és pénzt lefoglalták, a játékosokat előállították. A játékosok kihallgatása során több bűncselekményre, bűnös úton szerzett pénzre derült fény.”
A maga nemében egyedülálló eset nyomán a rendőrségen már-már hivatalossá vált a titkos szerencsebarlang kifejezés, ami – így a definíció – „minden olyan helyiség, ahol hatósági engedély nélkül rendszeresen és üzletszerűen kártya- vagy egyéb szerencsejátékot űznek” és „egy-egy alkalommal több ezer forint cserél gazdát, ami nyílt helyen nagy visszhangot váltana ki, és hamar a rendőrség tudomására jutna”. A későbbi szolgálati utasításokban is visszaköszönnek az akció részletei: „a kártyabarlangba csak jelszóra vagy valakire való hivatkozás után lehet bejutni”, „a játékosoknak a saját szempontjaikból megbízható személyeknek kell lenniök, mert fecsegés révén a játékbarlang hamar lebukhat” – írták.
Csakhogy a Ráday utcai titkos szerencsebarlang rajtaütését követően annak ellenére nem történtek további hasonló akciók, hogy minden arra utalt, hogy nem ez volt az egyetlen gyanús magánlakás. Ráadásul egyre több olyan személyt vettek őrizetbe, akik – hasonlóképpen az öngyilkos főkönyvelőhöz – komoly kártyaadósságot halmoztak fel. Váradi György írásában megemlékezik például egy vendéglátó-ipari anyagbeszerzőről, akinek a kártyavesztesége havonta 6-8000 forintot tett ki, ezért a „rábízott anyagok egy részét elsikkasztotta”, vagy egy Közért-árudavezetőről, aki „több ezer forintos” veszteségét úgy egyenlítette ki, hogy „munkahelyén blokkcsalás útján ismerőseinek nagyobb mennyiségű árut adott”. Ám ezekre az esetekre már a legális kártyatermekben derült fény, amiket igazából nem is a nagy disznóságok leleplezése miatt tartották állandó megfigyelés alatt, inkább azért, hogy kiszúrják a lúzer kispályásokat. „A kártyapénz, étel, ital fogyasztása is lényeges anyagi megterhelést jelent. Ha figyelembe vesszük, hogy a szokásos kártyások naponta megjelennek a kártyateremben (…), azonnal feltűnik, hogy például a havi 1500 Ft fizetésű anyagbeszerző miből tud havi 3400 Ft-ot vagy ennél is többet a kártyateremben hagyni – írja Váradi százados, majd levonja a következtetést: – A költekezési vonal feldolgozását huzamosabb figyeléssel kell bevezetni. Elsősorban a gyakori vesztőket kell figyelés alá vonni, és napi költségüket megállapítani. Így egy-két hét után pontosan tudjuk, hogy mennyi pénzt hagyott a kártyateremben. Ezután alapos környezettanulmányt készítünk, melynek során pénzszerzési forrásaira is fényt derítünk.”
Persze nemcsak a kártyatermekben, a lóversenypályán is hasonlóképp működött a rendőri megfigyelés, pedig itt a résztvevők közül legfeljebb a lovak nem tudtak arról, ha egy-egy futamot „megmalmoztak”. Csakhogy az ilyesmit nehéz volt leleplezni, nem úgy az olyan harsány hülyék megjelenését, amilyen például K. I. csillaghegyi KERAVILL-üzletvezető volt. Őt Gyenes József r. százados említi A lóversenyzés bűnügyi vonatkozásai című, szintén 1959-es Belügyi Szemle-cikkben, és azután került rendőrkézre, hogy több alkalommal is futamonként 1-2 ezer forintot tett meg. „Kérésünkre a KERAVILL-központ az üzletben rendkívüli leltározást és pénzügyi ellenőrzést végzett, melynek alapján kiderült, hogy (…)
130 000 forintot sikkasztott – írja Gyenes, majd felhívja a figyelmet: – Az ilyen esetek megkövetelik, hogy a lóversenypályák mint költekezési területek ellenőrzését (…) sokkal szélesebb körben terjesztenék ki”.
Hepiend
Míg kártyatermekben, lóversenypályákon lefülelt sikkasztókra többéves börtönbüntetés várt, addig a titkos szerencsebarlangok működtetőivel kesztyűs kézzel bánt a büntetőjog. A tiltott szerencsejáték csak szabálysértésnek minősült, és legfeljebb 500 forintra büntethették még a nyilvánvalóan csaló „itt a piros, hol a pirost” űzőket is. De a Ráday utcai nagy rajtaütés után is csak azokat lehetett rács mögé juttatni, akik nem tudták igazolni pénzük eredetét. Ellenben a zugkaszinó főnökét, dr. H. Gy. „volt táblabírót, akitől joggyakorlatát népellenes tevékenység miatt a felszabadulás után megvonták”, nem tudták felelősségre vonni még annak ellenére sem, hogy vezető szerepét nemcsak a leleplező búcsúlevél, de tanúvallomások is egybehangzóan megerősítették. De talán nem is akarták. Ahogy Váradi írja, „a játékosok között több volt tőkés, osztályidegen személy akadt, de azért találtunk vezető gazdasági funkcióban lévő személyeket is”, így az sem kizárt, hogy a Ráday utcai lakás igazi főnöke nem dr. H. Gy., hanem a titkosszolgálat volt. Mert azt mégis elég nehéz elképzelni, hogy egy pesti háromemeletes házban – ahol házfelügyelő és viceházmester volt, illetve egy csomó lakó, tehát egy rakás potenciális feljelentő – napi rendszerességgel lehetett volna a hatóság tudta nélkül egy olyan, „fényűzően berendezett” illegális kaszinót működtetni, „ahol esténként 15-20 személy részvételével hatalmas összegek cseréltek gazdát”.
