Ahol a romantikus modell nem létezik

  • Kovács E. Málna
  • 2015. december 22.

Magyar Mandarin

„A következő évet azzal kezdem, hogy egy spermabankban megtermékenyíttetem magam. A szülés után az interneten veszek papírokat és egy kamuférjet magamnak és a gyereknek.” Igaz történet. Sajnos.

Ha a férfivécéket véres testre húzott menyasszonyi ruhában megrohamozó, a nők elleni erőszak ellen a férfiak megtámadásával és megcsonkításával fellépő kínai feministákról írnék, tán nagyobb kattintásszámot hoznék. Most viszont nem feminista kezdeményezésről, hanem egy Kínában oly jellemző jelenségről írnék, ami a Kövér–Ákos-duó szexista kijelentéseivel párhuzamba állítva egyre ijesztőbbnek tűnik. Valamelyest vigasztal persze, hogy Kínában mostanában javulni látszik a helyzet. A Leftover Women című könyv szerzője, Leta Hong Fincher (egykori újságíró) emlékeztet arra, hogy a képek olykor sokkal beszédesebbek a definícióknál. Fincher a PhD-fokozatát Pekingben szerezte, és a disszertációjából született meg az a könyv, amire a tavalyi megjelenés dacára még ma is heteket kell várni a boltokban, olyan nagy rá a kereslet. Álljon itt egy kép a sok közül:

false

Egy épület tetején álló, fagyhaláltól és számkivetettségtől rettegő nőt látunk rajta diplomájával a kezében. Olvasástól kiguvadt szemeivel űzött vadként pásztázza a terepet társban, férjben és gyermeke apjában reménykedve, de a lábai előtt pusztán két melegen öltözött és érdektelen férfi ácsorog, akik az iskolázottsága és a sikerei miatt nemcsak nőként utasítják el, hanem a társadalom perifériájára is szorítják, és szemük sem rebbenne, ha a nő szuicid motivációktól vezérelve levetné magát a magasból. Mint Fincher mondja, a képet a kínai médiában a közelmúltban tették közzé, de az internetes keresőben egy kattintással én is elértem. A képregénykocka jelenleg mintegy 615 millió kínai nőt szimbolizál: a romlott ételhez hasonlóan megmaradt, megvetett és lenézett, a családjára szégyent hozó nőnemű selejtet, aki senkinek sem kell; vagyis nem mást, mint a húsz és harminc közötti nagyvárosi, diplomás, jó munkahellyel és stabil anyagi háttérrel rendelkező, nem férjezett nőt.

A kínai társadalomban a mai napig érvényes az ismert mondás, amely a harmincas férfiakat friss és illatos, a harmincas nőket viszont hervadt és rohadt virághoz hasonlítja. Miért is?

A tán hazánkban sem teljesen ismeretlen shengnüjelenséget az angol nyelvű szakirodalom a leftover women kifejezésnek felelteti meg, magyarul pedig a parlagon hagyott vagy a vénkisasszony szavakat használhatnánk rá. Elsőként a Kínai Kommunista Párt alapította nőszervezet, a Kínai Nők Szövetsége (All-China Women’s Federation) definiálta a jelenséget 2007-ben. A szövetség 1949 óta létezik: a párt meghosszabbított kezeként a férfi-női egyenlőség és a nők jogainak biztosítása érdekében működnek, így nem meglepő, hogy az egykepolitika bevezetésekor nemcsak kiálltak az akkoriban kötelező abortuszok mellett, de kényszerítettek is rá. A jelenség tehát nem új keletű, a társadalom bélyegével és az utca emberével, a média üzeneteivel és a családi konvenciókkal való szembeszegülés viszont az. A shengnü kifejezés 2014 júliusában fonódott össze a Pekingben élő amerikai újságíró, Roseann Lake nevével, aki gyakorlatilag bombát robbantott: kétéves kutatómunkát követően száznál is több interjú felvétele után könyvet írt a tapasztalatairól, de ezzel nem állt meg: rendhagyó előadás-sorozatot indított Kína-szerte, ahol monológokban, a nagy nyilvánosság előtt mondatta el interjúalanyaival mindazt, amivel egyre kevésbé tudtak együtt élni.

„Mindjárt harminc leszek, és a családomnak végleg elfogyott a türelme. Idén már olyan keserűen vontak kérdőre otthon, hogy a következő évet azzal kezdem, hogy Amerikába megyek, és egy spermabankban megtermékenyíttetem magam. A szülés után hazajövök, és az interneten veszek papírokat és egy kamuférjet magamnak és a gyereknek. A szüleimet még az sem fogja zavarni, hogy az unokájuk félig fehér, hiszen teljesítettem a kérésüket.”  Roseann Lake ehhez hasonló történetekkel találkozott, amikor felhívást intézett azokhoz a kínai nőkhöz, akiket a társadalom shengnüként tart számon, és akik hajadonként, gyermektelenül, jó állással, vezetői pozíciókban, magas fizetés mellett élik az életüket.

„Elképesztően rosszul éreztem magam belegondolva abba, hogy a rájuk nehezedő társadalmi nyomás mennyire nem fair” – kezdi Lake. Segíteni akartam ezeken a nőkön, ezért bátorítottam őket arra, hogy merjék vállalni a döntéseiket, és álljanak ki azokkal a nyilvánosság elé. Kínában az ember csak házasság útján válhat a társadalom hivatalos tagjává, de ezeknek a szövetségeknek nincs érzelmi alapja: Kínában a romantikus modell nem létezik. Üzletkötésről van szó csupán, mindenki kiteszi az asztalra, amije van: ingatlanok, autók, ékszerek, és kész. A kölcsönös tisztelet és a törődés (ha van), tud vonzalommá alakulni, de az még akkor sem lehet olyan, mint amilyen egy érzelmeken alapuló párkapcsolatban lenne. A kulturális különbségek és a szülői minta – illetve annak hiánya – is meghatározza a jelenséget. Nem elég, hogy a generációk közötti eltéréseket szinte mérni is lehetetlen, hiszen azoknak az embereknek, akik ma szinte a gyorséttermekben laknak, a szüleik sok esetben még éheztek, nincs és aligha lehetne követhető, követendő szülői minta a gyerek számára: két külön világ ők, és ne csodálkozzunk azon, hogy ez a házasság és a párkapcsolatok tekintetében is meghatározó” – fogalmaz Lake.

Akik nem kellenek

Akik nem kellenek

 

Mint mondja, ezeknek a nőknek nincs más választása, csak úgy tudnak megtanulni szeretni, kapcsolatba bonyolódni a másikkal, hogy egyszerűen belevágnak. Kutatásai során gyakran előkerültek a koreai szappanoperák is, a kínai nők többsége ugyanis azokban láthat példát egy párkapcsolatra. Lake szerint szívszorító volt hallgatni, hogyan jöttek rá interjúalanyai arra, hogy a valóságban a potenciális partner inkább egy vagyont fizet egy rendezvényszervező cégnek azért, hogy a férfi jelenléte nélkül zavarjanak le egy csöpögős, romantikus bulit, minthogy egy szál virágot vegyen nekik az első randin.

A konfucianista hagyományok követői számára a felmenőik tisztelete és az ő akaratuk beteljesítése mindennél előbbre való. A megfelelés a szülőknek elsősorban a házasságban és a gyermekvállalásban merül ki. Aki ennek nem tesz eleget, azt megszólják, sőt meg is szégyenítik otthon.

„Ezek a lányok soha nem hívnák el az előadásainkra az anyjukat. Ha lett volna kivétel, akkor egy egész kardiológuscsoportot kellett volna készenlétben tartanunk a szívinfarktusok fenyegető veszélye miatt” – folytatja Lake. Nyilvánvaló: az, hogy a monológok szerzői a társadalmi nyomásnak nem engedve, egyedül is boldogan élik az életüket, otthon a legnagyobb titokban kell maradjon. Érdekes, hogy ez nem elsősorban a szülők miatt van így. „Sok családban a szülőket nem érdekli, hogy a gyereknek van-e férje, az viszont  számít, hogy mit szólnak majd a szomszédok, ha kiderül, hogy nincs. Azt mondhatom, hogy a nyomás elég távolról indul, de hamar ráragad a szülőkre is” – indokol Lake. Nem nehéz a szülők és a nagyszülők fejével gondolkodni egy olyan országban, ahol a nem kizárólag házasságra, hanem alkalmi szexre is buzdító társkereső oldalakat unoka után kesergő nagymamákkal reklámozzák. Egy ominózus reklámban a 25 éves csemete egy születésnapi családi ebéden kénytelen lesz megígérni, hogy egy év múlva már egy kisbabával a karján érkezik a szülői házba, így még aznap regisztrál az oldalon, és a reklám utolsó vágóképein egy évvel később már valóban egy mosolygós nagymamát láthatunk a gyerekkel a kezében. Talán a készítők öniróniájának is köszönhető, hogy ekkor az újdonsült édesanyát már nem mutatják.

A kínai kormány azt sem rejti véka alá, hogy a házaspárokkal kevesebb a gond. A párt hivatalos szócsövének számító Nép Lapja (People’s Daily) arra is felhívja a figyelmet, hogy a közelmúltban nőtt az egyedülálló férfiak körében elkövetett bűncselekmények száma, különösen a testi sértésé és a csoportos garázdaságé, de a lap a szerencsejátékra is jóval hajlamosabbnak tartja őket már megállapodott társaiknál. A Lake által megszólaltatott nők közül többen is a médiát jelölik meg az első számú társadalmi nyomás eredőjeként. A kínai állami hírügynökség is rendszeresen közöl jó tanácsokat a jelenséget fölszámolandó; legutóbb 2013-ban jelent meg a honlapon az alábbi barátságos csokor:

„Legyél kacér, de elérhetetlen, és legyél kitartó, de ne válj önfejűvé, és főleg ne akarj herceget fehér lovon, mert ha gazdag, romantikus, szorgalmas és érzékeny férfira vágysz, csak áltatod magad: ha létezne is ilyen, mi a fenének akarna elvenni feleségül?”

Aki tehát hozzá hasonló iskolázott, nyelveket beszélő, biztos egzisztenciával és némi érzelmi intelligenciával rendelkező férfit keres, annak a kínai állam a támogató családdal karöltve közösen int be. Ha pedig az ember képes túllépni mindezen, és büszkén mégis arra törekszik, hogy a fenti kategóriák tekintetében (is) passzoló férjet találjon magának, annak a férfiak intenek majd be. Nem fog kelleni nekik egy náluk tanultabb és magasabb pozícióban dolgozó nő. Gyakran már 24 évesen sem. A Roseann Lake színpadán fellépők között van építész, irodalmár, vegyész és nyelvész is. Az eredeti koncepció szerint 15 nő és 3 férfi szerepel a repertoárban, akiket az ötletgazda több mint száz alany közül választott ki. (Nem mehetek el a tény mellett, hogy Lake egyáltalán nem tartja feministának sem magát, sem a kezdeményezést, és nem kizárólag a nőkkel foglalkozott a kutatásaiban, én azonban jelzem, hogy létezik ugyan a férfiakra használt „leftover men” kifejezés is, de most – főleg a hazai párhuzam és az aktualitás miatt – csak a nőkkel foglalkozom.)

A monológokat az elmúlt két évben Kína-szerte több helyen is bemutatták, és óriási érdeklődés övezte a sorozatot. A színpadon egyedülálló, gyermektelen, magabiztos és kiegyensúlyozott nők álltak; olyanok, akik a shengnübélyeggel együtt élni kénytelen milliókat is képviselik: azokat, akik csalódott és kiábrándult szülőkhöz, mérges és felháborodott szomszédokhoz vagy éppen havonta másik alkalmi partnerhez mennek haza. A bélyeget elutasító (vagy éppen büszkén viselő) nők többet és jobb munkahelyen, nem mellesleg több pénzért dolgoznak, mint férfitársaik, és jelenleg képesek ebben a helyzetben kiteljesedni.

Mindez a Kövér–Ákos-duó szexista kijelentéseivel párhuzamba állítva megint csak egyre ijesztőbbnek tűnik, mert az, hogy Kínában mostanában javulni látszik a helyzet, itthon elég sovány vigasz.

Figyelmébe ajánljuk

A kávékapszula környezettudatos szemmel

  • Fizetett tartalom

A kávékapszula rendkívüli népszerűsége világszerte kétségtelen, ám a kényelmes és gyors kávézás mögött rejlő környezeti, gazdasági és társadalmi kérdések kevésbé kerülnek reflektorfénybe. Az alábbi írásunkban ezeket a fontos aspektusokat vizsgáljuk meg, hogy egy átfogó képet kapjunk a modern kávéfogyasztás egyik legmeghatározóbb trendjéről.

6 téma, ami ma már egyre kevésbé számít tabunak

  • Fizetett tartalom

A társadalom folyamatosan változik: átalakul, hogy milyen eszközöket használunk, hogy milyen elfoglaltságaink vannak a mindennapokban, hogy milyen tempóban éljük az életünket – és persze az is, hogy milyen témákat beszélünk meg nyíltan. Kétségtelen, hogy embere – és persze kultúrája – válogatja, mi számít tabunak és mi nem, de általánosságban azt láthatjuk, hogy a világ soha nem volt annyira nyitott és szabadelvű, mint ma.

Így válasszunk széket ülőmunkához

  • Fizetett tartalom

Az ülőmunka ugyan kényelmesnek tűnhet, viszont óriási terhet róhat az ízületeinkre és izmainkra is. Éppen ezért ajánlott egy valóban komfortos szék mellett dönteni, hogy még az igazán hosszú munkaórák után se fájjon a gerincünk vagy a derekunk. Hogyan érdemes széket választani az igényeinkhez mérten? Mutatjuk a pontos válaszokat!