Ha a férfivécéket véres testre húzott menyasszonyi ruhában megrohamozó, a nők elleni erőszak ellen a férfiak megtámadásával és megcsonkításával fellépő kínai feministákról írnék, tán nagyobb kattintásszámot hoznék. Most viszont nem feminista kezdeményezésről, hanem egy Kínában oly jellemző jelenségről írnék, ami a Kövér–Ákos-duó szexista kijelentéseivel párhuzamba állítva egyre ijesztőbbnek tűnik. Valamelyest vigasztal persze, hogy Kínában mostanában javulni látszik a helyzet. A Leftover Women című könyv szerzője, Leta Hong Fincher (egykori újságíró) emlékeztet arra, hogy a képek olykor sokkal beszédesebbek a definícióknál. Fincher a PhD-fokozatát Pekingben szerezte, és a disszertációjából született meg az a könyv, amire a tavalyi megjelenés dacára még ma is heteket kell várni a boltokban, olyan nagy rá a kereslet. Álljon itt egy kép a sok közül:
| ||
Egy épület tetején álló, fagyhaláltól és számkivetettségtől rettegő nőt látunk rajta diplomájával a kezében. Olvasástól kiguvadt szemeivel űzött vadként pásztázza a terepet társban, férjben és gyermeke apjában reménykedve, de a lábai előtt pusztán két melegen öltözött és érdektelen férfi ácsorog, akik az iskolázottsága és a sikerei miatt nemcsak nőként utasítják el, hanem a társadalom perifériájára is szorítják, és szemük sem rebbenne, ha a nő szuicid motivációktól vezérelve levetné magát a magasból. Mint Fincher mondja, a képet a kínai médiában a közelmúltban tették közzé, de az internetes keresőben egy kattintással én is elértem. A képregénykocka jelenleg mintegy 615 millió kínai nőt szimbolizál: a romlott ételhez hasonlóan megmaradt, megvetett és lenézett, a családjára szégyent hozó nőnemű selejtet, aki senkinek sem kell; vagyis nem mást, mint a húsz és harminc közötti nagyvárosi, diplomás, jó munkahellyel és stabil anyagi háttérrel rendelkező, nem férjezett nőt.
A kínai társadalomban a mai napig érvényes az ismert mondás, amely a harmincas férfiakat friss és illatos, a harmincas nőket viszont hervadt és rohadt virághoz hasonlítja. Miért is?
A tán hazánkban sem teljesen ismeretlen shengnüjelenséget az angol nyelvű szakirodalom a leftover women kifejezésnek felelteti meg, magyarul pedig a parlagon hagyott vagy a vénkisasszony szavakat használhatnánk rá. Elsőként a Kínai Kommunista Párt alapította nőszervezet, a Kínai Nők Szövetsége (All-China Women’s Federation) definiálta a jelenséget 2007-ben. A szövetség 1949 óta létezik: a párt meghosszabbított kezeként a férfi-női egyenlőség és a nők jogainak biztosítása érdekében működnek, így nem meglepő, hogy az egykepolitika bevezetésekor nemcsak kiálltak az akkoriban kötelező abortuszok mellett, de kényszerítettek is rá. A jelenség tehát nem új keletű, a társadalom bélyegével és az utca emberével, a média üzeneteivel és a családi konvenciókkal való szembeszegülés viszont az. A shengnü kifejezés 2014 júliusában fonódott össze a Pekingben élő amerikai újságíró, Roseann Lake nevével, aki gyakorlatilag bombát robbantott: kétéves kutatómunkát követően száznál is több interjú felvétele után könyvet írt a tapasztalatairól, de ezzel nem állt meg: rendhagyó előadás-sorozatot indított Kína-szerte, ahol monológokban, a nagy nyilvánosság előtt mondatta el interjúalanyaival mindazt, amivel egyre kevésbé tudtak együtt élni.
„Mindjárt harminc leszek, és a családomnak végleg elfogyott a türelme. Idén már olyan keserűen vontak kérdőre otthon, hogy a következő évet azzal kezdem, hogy Amerikába megyek, és egy spermabankban megtermékenyíttetem magam. A szülés után hazajövök, és az interneten veszek papírokat és egy kamuférjet magamnak és a gyereknek. A szüleimet még az sem fogja zavarni, hogy az unokájuk félig fehér, hiszen teljesítettem a kérésüket.” Roseann Lake ehhez hasonló történetekkel találkozott, amikor felhívást intézett azokhoz a kínai nőkhöz, akiket a társadalom shengnüként tart számon, és akik hajadonként, gyermektelenül, jó állással, vezetői pozíciókban, magas fizetés mellett élik az életüket.
„Elképesztően rosszul éreztem magam belegondolva abba, hogy a rájuk nehezedő társadalmi nyomás mennyire nem fair” – kezdi Lake. Segíteni akartam ezeken a nőkön, ezért bátorítottam őket arra, hogy merjék vállalni a döntéseiket, és álljanak ki azokkal a nyilvánosság elé. Kínában az ember csak házasság útján válhat a társadalom hivatalos tagjává, de ezeknek a szövetségeknek nincs érzelmi alapja: Kínában a romantikus modell nem létezik. Üzletkötésről van szó csupán, mindenki kiteszi az asztalra, amije van: ingatlanok, autók, ékszerek, és kész. A kölcsönös tisztelet és a törődés (ha van), tud vonzalommá alakulni, de az még akkor sem lehet olyan, mint amilyen egy érzelmeken alapuló párkapcsolatban lenne. A kulturális különbségek és a szülői minta – illetve annak hiánya – is meghatározza a jelenséget. Nem elég, hogy a generációk közötti eltéréseket szinte mérni is lehetetlen, hiszen azoknak az embereknek, akik ma szinte a gyorséttermekben laknak, a szüleik sok esetben még éheztek, nincs és aligha lehetne követhető, követendő szülői minta a gyerek számára: két külön világ ők, és ne csodálkozzunk azon, hogy ez a házasság és a párkapcsolatok tekintetében is meghatározó” – fogalmaz Lake.
| ||
Mint mondja, ezeknek a nőknek nincs más választása, csak úgy tudnak megtanulni szeretni, kapcsolatba bonyolódni a másikkal, hogy egyszerűen belevágnak. Kutatásai során gyakran előkerültek a koreai szappanoperák is, a kínai nők többsége ugyanis azokban láthat példát egy párkapcsolatra. Lake szerint szívszorító volt hallgatni, hogyan jöttek rá interjúalanyai arra, hogy a valóságban a potenciális partner inkább egy vagyont fizet egy rendezvényszervező cégnek azért, hogy a férfi jelenléte nélkül zavarjanak le egy csöpögős, romantikus bulit, minthogy egy szál virágot vegyen nekik az első randin.
A konfucianista hagyományok követői számára a felmenőik tisztelete és az ő akaratuk beteljesítése mindennél előbbre való. A megfelelés a szülőknek elsősorban a házasságban és a gyermekvállalásban merül ki. Aki ennek nem tesz eleget, azt megszólják, sőt meg is szégyenítik otthon.
„Ezek a lányok soha nem hívnák el az előadásainkra az anyjukat. Ha lett volna kivétel, akkor egy egész kardiológuscsoportot kellett volna készenlétben tartanunk a szívinfarktusok fenyegető veszélye miatt” – folytatja Lake. Nyilvánvaló: az, hogy a monológok szerzői a társadalmi nyomásnak nem engedve, egyedül is boldogan élik az életüket, otthon a legnagyobb titokban kell maradjon. Érdekes, hogy ez nem elsősorban a szülők miatt van így. „Sok családban a szülőket nem érdekli, hogy a gyereknek van-e férje, az viszont számít, hogy mit szólnak majd a szomszédok, ha kiderül, hogy nincs. Azt mondhatom, hogy a nyomás elég távolról indul, de hamar ráragad a szülőkre is” – indokol Lake. Nem nehéz a szülők és a nagyszülők fejével gondolkodni egy olyan országban, ahol a nem kizárólag házasságra, hanem alkalmi szexre is buzdító társkereső oldalakat unoka után kesergő nagymamákkal reklámozzák. Egy ominózus reklámban a 25 éves csemete egy születésnapi családi ebéden kénytelen lesz megígérni, hogy egy év múlva már egy kisbabával a karján érkezik a szülői házba, így még aznap regisztrál az oldalon, és a reklám utolsó vágóképein egy évvel később már valóban egy mosolygós nagymamát láthatunk a gyerekkel a kezében. Talán a készítők öniróniájának is köszönhető, hogy ekkor az újdonsült édesanyát már nem mutatják.
A kínai kormány azt sem rejti véka alá, hogy a házaspárokkal kevesebb a gond. A párt hivatalos szócsövének számító Nép Lapja (People’s Daily) arra is felhívja a figyelmet, hogy a közelmúltban nőtt az egyedülálló férfiak körében elkövetett bűncselekmények száma, különösen a testi sértésé és a csoportos garázdaságé, de a lap a szerencsejátékra is jóval hajlamosabbnak tartja őket már megállapodott társaiknál. A Lake által megszólaltatott nők közül többen is a médiát jelölik meg az első számú társadalmi nyomás eredőjeként. A kínai állami hírügynökség is rendszeresen közöl jó tanácsokat a jelenséget fölszámolandó; legutóbb 2013-ban jelent meg a honlapon az alábbi barátságos csokor:
„Legyél kacér, de elérhetetlen, és legyél kitartó, de ne válj önfejűvé, és főleg ne akarj herceget fehér lovon, mert ha gazdag, romantikus, szorgalmas és érzékeny férfira vágysz, csak áltatod magad: ha létezne is ilyen, mi a fenének akarna elvenni feleségül?”
Aki tehát hozzá hasonló iskolázott, nyelveket beszélő, biztos egzisztenciával és némi érzelmi intelligenciával rendelkező férfit keres, annak a kínai állam a támogató családdal karöltve közösen int be. Ha pedig az ember képes túllépni mindezen, és büszkén mégis arra törekszik, hogy a fenti kategóriák tekintetében (is) passzoló férjet találjon magának, annak a férfiak intenek majd be. Nem fog kelleni nekik egy náluk tanultabb és magasabb pozícióban dolgozó nő. Gyakran már 24 évesen sem. A Roseann Lake színpadán fellépők között van építész, irodalmár, vegyész és nyelvész is. Az eredeti koncepció szerint 15 nő és 3 férfi szerepel a repertoárban, akiket az ötletgazda több mint száz alany közül választott ki. (Nem mehetek el a tény mellett, hogy Lake egyáltalán nem tartja feministának sem magát, sem a kezdeményezést, és nem kizárólag a nőkkel foglalkozott a kutatásaiban, én azonban jelzem, hogy létezik ugyan a férfiakra használt „leftover men” kifejezés is, de most – főleg a hazai párhuzam és az aktualitás miatt – csak a nőkkel foglalkozom.)
A monológokat az elmúlt két évben Kína-szerte több helyen is bemutatták, és óriási érdeklődés övezte a sorozatot. A színpadon egyedülálló, gyermektelen, magabiztos és kiegyensúlyozott nők álltak; olyanok, akik a shengnübélyeggel együtt élni kénytelen milliókat is képviselik: azokat, akik csalódott és kiábrándult szülőkhöz, mérges és felháborodott szomszédokhoz vagy éppen havonta másik alkalmi partnerhez mennek haza. A bélyeget elutasító (vagy éppen büszkén viselő) nők többet és jobb munkahelyen, nem mellesleg több pénzért dolgoznak, mint férfitársaik, és jelenleg képesek ebben a helyzetben kiteljesedni.
Mindez a Kövér–Ákos-duó szexista kijelentéseivel párhuzamba állítva megint csak egyre ijesztőbbnek tűnik, mert az, hogy Kínában mostanában javulni látszik a helyzet, itthon elég sovány vigasz.
