Épp elég ideje vagyok Budapesten ahhoz, hogy legitim módon hangoztassam az élménybeszámolóimban: a kínai ember is éppen ugyanannyira utálja a másikat, mint a magyar, és ezzel a hasonlósággal szinte mindent el lehet róluk mondani. Ha az utcán elkapott mosolyok számából indulnék ki, akkor azt mondanám, hogy velünk ellentétben ők egyfolytában mosolyognak, de sajnos kevés olyan nemzet van, amelyre ez a dichotóm igazság nem igaz.
Mivel ezen a platformon eddig kevés szó esett arról, hogy a kínaiak hogy látják saját magukat, ismét fölcsaptam J.C. Yang Miért nem bírjuk a kínaiakat? című könyvét. A szerző maga is kínai, így az általa leírtaknál jobb tükröt kevesen tudnának tartani. Ő azt írja a kínaiakról, hogy „amellett, hogy a föld legnagyobb és legfejlettebb kultúrájának letéteményesei, tisztában vannak vele, hogy ők az emberiség krémje is, ennélfogva nyilván szívből lesajnálnának minden más népet, ha eszükbe jutna más nép, de nem jut”. Tény, hogy az általam tanított iskolások többsége nem hallott még Európáról, de az idősebbeknek mindig mondott valamit az, hogy Magyarország. Az, hogy a Kínába érkező nyugati utazó melegen issza a vizet, pálcikával eszi a kacsát és még a rebarbarát is porcelántálkából kanalazza, Yang szerint annak a kulturális adok-kapoknak az eredménye, amiből valahogy a kínaiak kerülnek ki győztesen.
Noha az idegenre csodabogárként tekintenek, nem gúnyolódnak senkin, mert elképesztő mértékben lett úrrá rajtuk a közöny. Ezt a közönyt Yang inkább a flegmatizmussal mint nemzeti karakterrel azonosítja, és még azt is megjegyzi, hogy a kínai átlagembert olyannyira nem érdekli a másik, hogy azt sem veszi észre, ha egy kollégája rendkívül hosszasan rendkívül zavaró tevékenységgel borzolja az idegeit. Én magam is tapasztaltam, hogy ez az érdektelenség egyes proxemikai (sőt, egyéb!) kontextusokban látszik igazán egyértelműen: a pekingi metrókocsikban olyan elszánt harc folyik egy-egy négyzetcentiért, hogy nem csoda, ha a másik eltaposása és orrba vágása által megszerzett helyet akkor sem adják szívesen, ha arra igazán rászorulónak, például egy állapotos nőnek lenne szüksége. A nagy hassal nehezebben mozgó kismamára az orrom előtt rácsukódó liftajtó látványa is meglepett, de tudtam, csak a közöny állt mögötte, nem a rosszakarat (még akkor is, ha szolidaritásom főleg annak köszönhető, hogy engem is millió alkalommal odacsuktak). Az is biztos, hogy a felháborodásunknak szinte teljesen felesleges hangot adni, és ez az attitűd elég gyorsan átragadt rám. Ezért történhetett, hogy a szemem sem rebbent a Pekingben töltött első hetek ominózus pillanatában sem, amikor az én papucsba bújtatott lábamat is lepisilték a mozgó szerelvényben.
| ||
Toleránsnak lenni azonban nemcsak azért éri meg, mert az embernek alig van más választása, hanem azért is, mert a kulturális különbségek miatt a helyiek sokszor egyáltalán nem értik, hogy az utazót mivel húzták föl annyira. A flegmatizmust persze nem szabad készpénznek venni, sőt! Ha a kelleténél jobban félnék a társadalmi nyomást elviselni nem tudó őrültektől, akkor bizonyosan az alábbi, Yangtól származó idézettel indítottam volna: „A túlzásba vitt toleranciától bizony megpattan egy húr, a kiismerhetetlen kínainak fölmegy az agyvize. Ekkor fölragadja a húsvágó bárdot, és közel s távol mindenkire lesújt. Két percen belül családjának java része – és néhány peches arra járó – hever körülötte vérbe fagyva. Azért a tudat alatti érzékenység és a tudatos nemtörődömség többnyire megteszi a magáét, így szerencsére az effajta tragédiák nem túl gyakoriak.”
Hadd tegyem hozzá, hogy noha a szerző túloz, nincs fél éve sem, hogy egy kínai nőt a főváros expat-találkozóhelyének központjában, fényes nappal egy karddal szúrt le a támadója, aki szintén kínai volt. Ha a kelleténél jobban félnék a hasonló helyzetektől, bizonyosan nem ugranék máris tovább a nemzeti karakterekre, de ugrom. A nepotizmus, a fatalizmus és a zajfüggőség ugyanis még hátravan.
A nepotizmust a lexikon a családtagok igazságtalan pártfogásaként, Yang viszont a szűk csoporthoz (azaz a családhoz) való feltétlen hűségként definiálja. Az összetartás egyik legszembetűnőbb jele az újévi időszakban viselt családi egyenruhák vibráló tánca otthon és az utcán: nem számít, hogy hányan vannak egy családban, már hetekkel korábban megrendelik az interneten az egyforma felsőiket, hogy legalább egy fénykép erejéig ezzel is demonstrálják, összetartoznak. Ami a fatalista beállítottságukat illeti, az égiek kegyeihez és csapásaihoz egészen sajátosan viszonyulnak: „Nem keresik bennük az igazságot, de az istenektől elvárják, hogy az arra leginkább méltót támogassák; természetesnek tartják, hogy annak az útját egyengetik, aki a legdrágább ajándékokkal vesztegeti meg őket; bármely útjukba kerülő istent készséggel imádnak, ha úgy érzik, megéri. Ha viszonzásul nem jut valami a gazdagság, a siker, a jó egészség és a szerencse áldásaiból, más istenséghez pártolnak.”
Nekem – ki tudja, miért, de őszintén hálás vagyok érte – leírhatatlanul kis számban volt negatív élményem az utca emberével Kínában, ezért a J.C. Yang fenti idézeteiben rejlő igazságokon rendszerint a laikus kíváncsiságával, mosolyogva futok át azzal a keserédes reménnyel a szívemben, hogy ők is ugyanannyira utálják egymást, mint mi, és hogy legalább ebben hasonlítunk.
