Két héten keresztül szünetel a fogorvosi alapellátás több mint 1000 praxisban országszerte. Nagyot téved, aki értetlenkedik és a fogorvosok evidenciaként kezelt jólétét hangsúlyozva száll vitába az alapellátás “végeken harcoló” kollégáival. Az elkeseredés ugyanis nem véletlen. Jelenleg egy alapellátó fogorvosi praxisnak úgy kell túlélnie havi 900 ezer forintból, hogy abból mindent ki kell termelnie: a személyzet bérét, az egész hónapban felhasznált anyagok költségét, a műszerkészlet feltöltését, sok helyen az eszközpark szervizelését és cseréjét is. A háziorvosi praxisokkal ellentétben egy fogorvosi praxisnak jóval nagyobb anyag- és eszközigénye van, a finanszírozás mégis alig több mint a fele a háziorvosok havi gazdálkodási keretének. Ezek az alapellátó praxisok egyenként több ezer ember államilag finanszírozott fogorvosi ellátását kell, hogy elvégezzék, ráadásul pont azok szorulnak a leginkább erre az ellátási módra, akik a legkevésbé engedhetik meg maguknak a drága magánfogorvosi rendelők pompáját.
Csak a harapófogó marad?
Egy alapellátó fogorvosi praxisra feleannyi pénz jut, mint amennyire szükség volna. Aki tudja, a magánpraxisból pótolja a hiányt, ám hiába a plusztámogatás, a jövő bizonytalan. „Egy foghúzásért 320 forintot fizet a NEAK, amiből 235 forint egy ampulla érzéstelenítő. 85 forint marad a fecskendőre, tűre, a fertőtlenítőszerre, és ennek kellene fedeznie a munkadíjat is.
A ház alapja
Az első és legfontosabb, amit tisztázni kell, hogy az alapellátás nem egy önmagában álló ellátási ág. Ez valóban a ház alapja, az a bázis, ami képes akár önmagában meghatározni a teljes ellátórendszer állapotát.
Ahol nincs alapellátás, ott felborul az ellátási rend. Ha pedig nincs megfelelően finanszírozott alapellátás, akkor társadalmi szinten mérhető egészségkárosodás következik be.
Ha nincs a közelben elérhető fogorvosi rendelő, nehezebben jutnak el a betegek a rendelésekre. Ennek egyenes ági következménye az is, hogy a fogorvoshoz járási kedv is csökken. Képzeljünk el egy nehéz szociális helyzetben lévő családot, ahol a havi bevásárlás elintézése is problematikus, nincs autó, a buszjegypénz is fillérre ki van számolva. Egy fogorvosi vizit luxus: messzire kell utazni, az utazás pénzbe kerül és nagy valószínűséggel egy nap szabadsággal is számolni kell (minimum). Ma Magyarországon közel 250 fogorvosi praxis áll betöltetlenül legalább fél éve, 43 helyen már tíz éve, 119 körzetben pedig öt éve nincs fogorvos. Itt messzebb kell menni a fogorvosért.
Ha nincs “háznál” fogorvos, a problémák odázásra kerülnek: addig húzzuk, halasztjuk a dolgokat, míg tényleg nagy lesz a baj. A körzeti fogorvosnak pedig nem marad más feladata, mint a válságmenedzsment.
Adódnak persze olyan kérdések, mint hogy pontosan milyen módon segíti az egészségügyi vezetés a magyar lakosság fogazati állapotának javulását? Hogyan javíthatnánk a siralmas mutatóinkon?
| ||
Nem kong senkinél a vészharang,
amikor azt a statisztikát látjuk, hogy a magyarok mindössze 19 százalékának van meg mindegyik természetes foga, míg az EU-átlag 43 százalék? Vagy esetleg azt, hogy egy 12 éves magyar gyermeknek átlagosan 3 lyukas, tömött, vagy eltávolított foga van, ami a legrosszabb átlag az EU-ban?
De tegyük fel, hogy egy beteg mégis eljut egy alapellátó fogorvoshoz, és még motivált is a szájüregi állapotának javításában. Itt szembesülhet azzal, milyen egy végtelenül alulfinanszírozott, évtizedek óta reformiszonyban szenvedő rendszerbe betévedni. Egy rendszerbe, ahol a foghúzás után 300 forintot kap egy fogorvos, mikor bárki utánanézhet, hogy az érzéstelenítőszer maga 280 forint. Egy rendszerbe, ahol fogtömésenként 2000 forintot kap a fogorvos, mikor ugyanennek a piaci ára 12-20 ezer forint körül mozog és egy jobb minőségű tömőanyagszett ára 65 ezer forint? Itt nehéz bárkinek is megőrizni a motivációját: mind beteg, mind orvosoldalon.
Egy alulfinanszírozott hely természetesen igyekszik túlélni, hónapról hónapra. Ennek a tüneteit mindenki láthatja. Ezért van az, hogy alapellátásban normális esetben, korrekt finanszírozási számok mellett megoldható problémákat továbbutalnak szakellátóhelyekre, hogy a költségek ne náluk csapódjanak le. Ezért van az, hogy eszközök és anyagok hiányában néha azt tanácsolják a betegeknek, hogy menjenek máshova.
És itt sejlik fel a rendszer egyik legnagyobb tragédiája. Már a belépési ponton, az alapellátásnál sincs semmi beépített pozitív ösztönző, ami a beteget az egészségtudatosság, az orvost pedig a szakmai irányelvek szerinti legmodernebb ellátás felé terelné.
Élj túl!
És ez kevés pozitív példa kivételével igaz a magyar állami egészségügy egészére. Ha beteg vagy, menj inkább valahova máshova, oldd meg valahogy, csak ne itt. Ha orvos vagy, felejtsd el a szakmai irányelveket, felejtsd el, hogy mindenkinek a legjobbat akarod adni: élj túl a rendszer adta keretek között, próbálj így segíteni a betegeidnek, ha tudsz, de legfőképpen soha, de soha ne kritizáld a rendszert, soha, de soha ne emeld fel a szavadat semmi ellen.
A fogászati alapellátás (és a teljes egészségügyi rendszer) vergődését elnézve adja magát a feltételezés, hogy egy kísérlet részesei vagyunk. Ebben a kísérletben a gondoskodó állam nyíltan ugyan nem zár ki ellátásokat a társadalombiztosítás köréből, de olyannyira alulfinanszíroz, olyannyira magára hagy, hogy egyes profilok csak névleg maradnak meg.
A kísérlet fő kérdése pedig, hogy meddig lehet ebben elmenni. Meddig bírja a lakosság, hogy megvonják tőlük a TB-finanszírozott ellátásokat. Meddig bírják az orvosok, hogy megalázó helyzetekben kell helytállniuk. Mennyire lehet a lakosságot rávenni arra, hogy a zsebébe nyúljon a gyógyulása érdekében (itt jegyezném meg, hogy az éves egészségügyi költések több mint 30%-át finanszírozzuk már most is zsebből, ami példátlanul magas, miközben a GDP-arányos állami egészségügyi ráfordítás csökken).
| ||
1000 fogorvosi alapellátó a sztrájkban
Hogy mennyire számít, nem számít a betegek egészsége ebben a politikai játszmában, azt mindenki döntse el maga. Az alapellátó fogorvosok azt szeretnék, ha az ellátások után járó finanszírozások emelkednének, ha a jelenlegi 3366 forint helyett 7000 forint jutna egy lakosra a költségvetésben. Vagy, ha ezt nem képes teljesíteni az Emmi, akkor adjanak lehetőséget a legális keretek között működő co-paymentre. A Magyar Orvosi Kamara Fogorvosi Tagozata saját állásfoglalásában is amellett áll ki, hogy a finanszírozási számokat legalább a duplájára kellene emelni annak érdekében, hogy tovább működhessen a fogászati alapellátás.
Erre a sztrájkhét előtti pénteken hirtelen asztalhoz ült a fogorvosokkal Horváth Ildikó, egészségügyért felelős államtitkár, és tett egy ajánlatot: egyszeri támogatással és a rezsitámogatások növelésével emelné a finanszírozási számokat nagyjából a jelenlegi másfélszeresére. Mindezt nem azonnal, hanem két év alatt, és mindez csak egy ígéret, ki tudja, hogy két év múlva nem lesz-e valamilyen vis maior, ami miatt mégsem valósul meg mindez. Ami kiemelten fontos: az ellátásfinanszírozás módosítása fel sem merült, az ajánlat továbbra is alulfinanszírozottan akarja hagyni a beavatkozásokat.
A Fogorvosi Tagozat egészét, de még magukat az alapellátó fogorvosokat sem kérdezte meg a kamarai vezetőség arról, hogy tetszik-e nekik az ajánlat. 19:3 arányban, sebtiben rábólintottak a választókerületi elnökök az ajánlatra, arra az ajánlatra, amit a kamara korábbi állásfoglalása nem tartana megfelelőnek.
Nem véletlen, hogy a nagy megegyezés (kiegyezés?) mellett mégis elkezdődött a fogorvossztrájk, és bár az Emmi megint igyekszik a dolgot “lekommunikálni” azzal, hogy szerintük csak 288 rendelő vette fel a sztrájkot, és a sztrájk amúgy is jogellenes (jelentsen ez bármit is), a valóság az, hogy több mint 1000 fogorvosi alapellátó ment kéthetes szabadságra. Belsős csoportokban legalábbis ennyien vállalták, hogy sztrájkba lépnek.
Itt tartunk most. Ami a fogorvosoknál zajlik most, kicsiben, az lezajlhatna a mai magyar egészségügy gyakorlatilag bármelyik szegmensében. A tárgyalási módok, a megoldási javaslatok, a rendszer tetszhalott állapotban tartása, a küzdelem az egészségügyi vezetéssel és a saját szakmai érdekképviseletekkel a mindennapok része. Kérdés persze, hogy ki bírja ezt tovább. Ki bírja egyáltalán.
És hogy ebben a kusza, érdekek és háttéralkuk tépázta rendszerben érték-e még egyáltalán a beteg maga, a beteg egészsége.
Kövesse a Magyar Narancs egészségügyi blogját! Materia Medica a magyarnarancs.hu-n.
Magyar Narancs
Gyakorló belgyógyászként minden nap tapasztalom, hogy sok helyen csak egy-egy elhivatott kolléga emberfeletti munkája teszi lehetővé az egészségügy működését. Mi lesz, ha ők nyugdíjba mennek?
