Az egy hete eltűnt kamaszlányról megtudjuk, hogy karján vágások hegei látszanak, a combján egy friss vágás van.
Alexandra falcolt. Bárhol van is most, a kétségbeesést, a dühöt, az ürességérzést vitte magával. „Hogy érezzek valamit”, mondja az egyik sorstársam. „Hogy tegyem valahová a haragot”, mondja a másik. „Muszáj, ha valami rossz történik, mindig muszáj megvágnom magam.”
Egyszerre rémületes és szánnivaló a falcoló, pedig csak küzd a maga módján. Nem találja még a felnőttek technikáit; a hosszú futást, a nyugtatót, a házastársi veszekedést, a „veszek-magamnak-valami-drágát” érzést. Vagy a vágást hasznosító technikákat, amelyeket én használtam életemben: a radikális hajvágást, a szemölcsök kivágását kisollóval a karomból vagy az arcomról, csupa hasznos, konstruktív vagdosást, amelyeket, ha fodrász vagy sebész végzi, szentesített a társadalom. A kert vad lekaszabolását, amelyből aztán újraéled szebben.
A falcoló nem ilyen kreatív, de könnyebb érteni a nyelvét, ha érti valaki ezt a nyelvet. Ha nem rémül halálra tőle, annyira, hogy elnémul, és az elnémulásán aztán megharagszik, mert haragudni, ha tehetetlen vagy, éppoly természetes, mint végső fásultságba süllyedni.
Alexandra egy faluban lakik – vajon miféle segítséget kapott?
Talán megtalálta a többi falcolót az interneten. Nagyon valószínű. Talán lefotózta a karját, és mint a nap önarcképét, megőrizte vagy feltöltötte. Talán büszke volt, amikor előbújt az első vércsepp, vagy csak megkönnyebbült. Talán akarta, hogy lássák, talán nem.
Ilyen titkokkal élünk. Ha van heged, régről, egy másik érzelmi korból, a bőrödön vagy másutt, mersz-e beszélni róla?
