Nem tudom, ti hogy vagytok vele – én nem szeretek felbontani leveleket. Nem is azt mondanám, nem szeretek – a felbontandó levélre gondolva áramlatba kerülök, amely, még ha tennék is néhány tétova mozdulatot a felbontás irányába, egyre nagyobb dühvel szegül szembe velem. Bennem lenne jó szándék, kötelességtudás, de ilyen áramlattal szemben nem megy. Nem megy. Bedugom valahová felbontatlanul.
Ami a számlákat illeti, azt interneten megoldom, vagy néha, mintegy önbüntető zarándoklatként, belépek a Magyar Telekom ügyfélszolgálatába, amelynél a sivatagi atyák türelme sem elegendő. Néha rémálmaim vannak egy ilyen ügyfélszolgálat után.
Ami a behajtási értesítőket illeti, azokra horkantok, és azonnal kidobom. Mit akartok itt behajtani, kis barátaim?, mondom közben, és büszkén szétnézek a végsőkig redukált félszobán.
Az adóhivatali leveleket sem bontom fel, de megadom nekik a tiszteletet, külön csomóban tárolom őket, és néha, ha valami kemény ember megfogja a kezem, hogy úgy mondjam, egy hajtásra kibontom mindegyiket. Egyetlen nagy gégemozgással betöltöm a rossz híreket. Az adóhivatal valami annyira külső és kezelhetetlen, hogy másképpen, mint a fekete pohár felhajtásával, nem látom kezelhetőnek.
Vannak aztán a fel nem bontott e-mailek. Régi ismerősök, akiknek nem szeretnék beszámolni arról, hogyan vagyok mostanság, túl sok szó kellene egy magyarázathoz, sokkal több szó, mint ami rendelkezésemre áll. Nem fecsérelhetem a szavakat csak úgy, olyan lehetetlenül kicsi már ez a készlet így is, és egyre fogy. Féltékenyen szorítom magamhoz kis készletem az ellenséges betörések idején.
A telefont nem veszem fel. Mindig nálam van, de nem veszem fel, bocsássatok meg. Ragaszkodom a mérlegelés jogához. Ragaszkodom ahhoz, hogy a beszédnek megvan a megszabott ideje, és akkor van a megszabott ideje, amikor éppen beszédképesnek érzem magam. Ezért gondosan őrzöm mind az ötezer telefonszámot (sejtem, elavult, de hátha), mert hogyan másként tarthatnám fenn kapuőri szerepem a saját életemben? Hogyan?
Bizonytalan intuícióval sejtem azért, hogy amikor a BAJ van, akkor új seregek jönnek, friss energiák fognak megtámogatni, a halálfélelem ereje költözik belém, ezért készülni nem is érdemes rá. Nem. A BAJ elhozza majd saját ellenszerét.
Addig, ha nagyon ki kell mégis nyitnom egy levelet, vagy be kell borítékolnom egyet, esetleg postára kell mennem (!!!), keresek valakit, aki fogja a kezem. Ahogy mondom, megfogja a kezem, a másik kezemmel pedig kibontok vagy beragasztok, megnyomom a sorszámkérő gombot, és aláírok.
Hogyan is létezhetnek azok a rendkívüli lények, akik ilyen segítség hiányában is végeznek a levelekkel, nem is harciasan, csak elegánsan, szakszerűen vagy rutinosan, el nem képzelhetem.
Ha választhatnék, mi legyek következő életemben, óvatosan megkérdezném: hatékony levélfelbontó lehetek?
