Samya mellettem ül a konferencián. Ha rosszul ejtik a nevét, csak mosolyog, ha jól, kedvesen bólint. Amikor szót kér, precízen fogalmaz, és megaláznám, ha azt mondanám, az angolja kitűnő. A férfiak maguk elé néznek, amikor beszél, már a saját mondataikat formálgatják. Törökország nem érdekli a férfiakat; engem érdekel.
Szünetekben szívesen üldögélünk együtt. A migrációra azért specializálódott, mert az viszonylag politikamentes téma volt. Nem félsz? – kérdezem. Óvatosnak kell lenni – mondja. – Nem beszélhetünk akármit. Értened kell, a társadalom nagy része támogatja Erdoğant és az iszlám nacionalizmusát. Értened kell, így mondja, faktum. Most ilyen az ország.
Úgy becsülöm, Samya harminc körül jár. A ma esti vacsorán sötétzöld selyemblúz van rajta. Elegáns, de nincs benne semmi kacérság.
Nem hord kendőt.
Zavartan próbálom felidézni, hányszor volt szó a kereszténységről az elmúlt két órában. Samya nem keresztény. Én sem vagyok nagyon keresztény, zsidó még annyira sem, de valamilyen más értelemben mégis keresztény vagyok. Samya nem. Ő másik halmazban jött a világra. Megszületik, és puff, muszlim. Vajon zavarja?
Én is muszlim vagyok, azt mondanám, mondja. Néha elmegyek egy mecsetbe, szép is tud lenni. Kendőt nem hordok; mi a férjemmel máshogy gondolkodunk.
A gyereknek már megtaláltam az angol általánost, mert a török iskolákban túl nagy Erdoğan hatalma. Többet nem akarok. Törökországban egy gyerekkel lehetsz még modern nő, kettővel már nehéz.
Sosem akartál elmenni? – kérdezem. Nem. Akkor ki maradna itt? Ki képviselné, amit én képviselek? Nem csak az Törökország, ami Erdoğan.
Megölel, amikor búcsúzunk. Testvérek vagyunk, összeesküvők, kozmopolita rémek.
