Van saját sztalkered?
Árnyékod? Ember, aki vadászik rád?
Ember, aki azt írja neked, hogy takarodj a konyhába?
Hogy pinaszagú vagy?
Aki tudja, hol laksz, tudja, hol írsz, aki mindig megtalál?
Aki éveken át kitart?
Aki nem késsel jön, de géppuskával, hogy meneküljön mindenki más is?
Aki gyűlöl, mert szeret, és nem bírja abbahagyni?
Akinek olyan vagy, mint egy betegség?
Téboly?
Fétis?
Ilyen érzés:
Tehetetlen vagy, mert a vadászat szenvedély.
Nem ember vagy, hanem levadászandó állat.
Nem győzheted meg, mert a vadászat az élete.
Nem segíthetsz neki, mert a vadászat az élete.
Nem tudsz nevetni, mert tíz év után a legviccesebb sztalker sem vicces már.
Menekülsz.
De nem panaszkodom, mert nekem szerencsém van.
A sztalkerem nem volt szeretőm, aki meg akar ölni.
Nem sértett munkatársam, aki bosszút akar állni.
Nem a férjem, aki üt, amikor részeg.
Nem nagybácsim, aki hozzám dörgöli magát, ha más nincs a szobában.
Az én sztalkerem nem tud hozzám érni.
Ezért most azokra gondolok, akik hiába menekülnek, akik nem tudják lecsukni a gép fedelét, hogy láthatatlanná váljanak.
Akikre nem virtuálisan vadásznak.
Ti is gondoljatok rájuk.
