Amikor Sztupa és Troché a nyugatnémet válogatotthoz kerültek, látszólag rendben mentek a dolgok, befejeződött a bajnokság, a Mönchengladbach vitte el a salátástálat, két ponttal maga mögé utasítva a Bayernt, bronzérmes lett a Hertha, az mindig nagyon fontos dolog volt, hogy Nyugat-Berlin csapata jól szerepeljen a bajnokságban. Az Európa-bajnokság élesbe fordultára készülő válogatott skandináv turnéjának első mérkőzésén az oslói Ullevaal stadionban gyakorlatilag hülyére verte a norvégokat (1:7), de aztán öt nap múlva Göteborgban beütött a ménkű, pontosabban Ove Kindvall. Az 1:0-tól kiborult mindenki, sokan Helmut Schön fejét követelték, de az NSZK-ban nem volt szokás csak úgy, üptre kipenderíteni a kapitányokat, hát, beérték annyival, hogy kihívták Sztupát és Trochét. Egyes hitelt alig is érdemlő visszaemlékezések (Ómafa) szerint személyesen Willy Brandt járt közben Kádárnál, de ez alighanem marhaság, ’71-ben Sztupa és Troché már úgy járt-kelt a világban, mint két felnőtt, aki előbb tanulta meg, hogy az Alpokban gyakoriak a gyorsfolyású, nagyesésű hegyi patakok, mint Hriszto Botev legszebb verseit. Mindenesetre postafordultával meg is érkeztek, úgyhogy a csapat megnyugodva már sima győzelemmel hozta le a soron következő, koppenhágai meccset a Telia Parkban (1:3, gólszerzők: Müller, Flohe, Beckenbauer, illetve Kresten Bjerre). Hazamenvén volt némi örömködés, de a svéd tüske azért ott maradt a köröm alatt, s mindenki várakozó pofával bámult Sztupára és Trochéra, hogy na, most csináljatok valamit, mert hogy lesz így jövőre európai, három év múlva meg világelsőség. Sztupa és Troché nem hatódtak meg különösebben a rájuk szegeződő tekintetektől, inkább az utcai cigarettaautomatákkal voltak elfoglalva, vettek is egy tonna füstszűrő nélküli Reval cigarettát, meg persze szűrőset is (Ernte 23), bár egyikük sem dohányzott, sportvezetőként hogy is, de gondoltak a jövőre, micsoda cserealap lesz ez hazatérve. A nyugatnémet válogatott meg menetelt valahogy magától is, ám amikor eljött az Európa-bajnoki döntő ideje, az kétségkívül elhozta az igazság pillanatát is, nem volt kibúvó, a Szovjetunió veszélyes ellenfél és különben is győzni kell mindenképp, elő a farbával! Troché akkor azt mondta, némi nonchalance-szal, hogy küldjünk a pályára kerti törpéket. Azok biztosan hazavágják a vörösöket. De hát egy kerti törpe a DIN szerint maximum 68 centi lehet, vetett ellent Schön, de rá akkor már senki sem hallgatott. A Bayern vezetőinek kifejezetten tetszett az ötlet, de azt a próbálkozásukat a szövetség leverte, hogy a játékosok bőrnadrágban lépjenek pályára, legalább a szakállasok. Nem volt könnyű, mert a csapat gerincét, törpék ide, törpék oda, továbbra is a bajorok adták. A végét meg már ismerjük, a zwergek ronggyá verték a szovjetet. Két év múlva meg a hollandokat. Csak 1976-ban – amikor már az egész világon kerti törpék fociztak – taszították le őket a trónról a trpaslíkok.
Szombaton érdemes megint a Cinemax 2 egész éjszakát felölelő programjával kezdeni, tulajdonképpen ez az egyetlen sáv az egész héten, amikor nem ezerszer látott marhaságokat (szebb szóval: klasszikusokat) vagy a hollywoodi alsó középmezőnyt lehet elérni. Nem mintha a fél hét előtt kezdődő Álom luxuskivitelbent nem játszanák elég sűrűn a tévék, de ez amolyan ráhangolódás, semmi különös, egyvalamiről szól, mint az Audrey Hepburn szerepelte filmek kivétel nélkül mindegyike, hogyan Audrey Hepburn-ösködik Audrey Hepburn. Ebben a filmben meg különösen szabadjára van engedve, még a filmzene is olyan, mint egy vidéki kerthelyiségben, hogy na, mi a kisnagyság kedvenc nótája. De utána már némileg komolyabbra fordulnak a dolgok, mert fél kilenckor elkezdődik a Lowry asszony és a fia. Melynek kapcsán rögtön leszögezhetjük, hogy anno nem Whistler anyját kellett volna megfesteni, hanem Lowryét. L. S. Lowryét közelebbről. A tavalyi, érthetően angol film mindezt Timothy Spall és Vanessa Redgrave tolmácsolásában vezeti elő, ami egyfelől nagyszerű, másfelől biztonsági játék, hiszen nevezett Timothy (benne volt ő is a Kvadrofóniában, mint Phil Daniels, de most nem erről van szó) már 1990-ben megmutatta Bernardo Bertolucci keze alatt az Oltalmazó égben, hogy hogyan is kell anyjától elnyomott napközist játszani, harminc év múlva és minden hájjal megkenve, egyszersmind minden hájat elhagyva már smafu neki az egész. Nagy művész, tagadhatatlanul. Az angol festőt egy Amerikai nő követi, s még mindig alig múlt csak tíz óra, és ez ugyanúgy egy angol film, mint az előző, csak épp 2018-as. Arról szól, hogy lelép egy nő. Minden erre sarkallja, s a moziban különben is elég sűrűn van úgy, hogy le kell lépni, és akkor lépne is. De hiába angol, valahol a derűs Pennsylvaniában ütjük bottal Sky Ferreira nyomát. S ha meglesz, mert meglesz, tarthatunk egy amerikai vígjátéknyi szünetet, hogy Az esküvői vendég című (na, milyen gyártmányú?) thrillerrel térjünk vissza fél egykor. A méltán híres Dev Patel Londonból megy egy Karacsiban esedékes lagziba, s mi egyébért is mehetne az ember pont Karacsiba lagziba, ha nem azért, hogy annak rendje és módja szerint elrabolja a menyasszonyt. Bár ismerek olyanokat is, akik ezért Gyálig sem mennének, de nem is lesz belőlük Dev Patel soha. S még ez sem elég, mert bő másfél óra múlva a Cinemax egyesre érkezik egy svájci dráma Fanny Ardant-nal, az a címe, hogy A sokk hullámai – Az elmém naplója, tök hülye cím, nyilván, de arról szól, hogy az Ardant művésznő megformálta irodalom-tanárnő arra buzdítja a diákjait, hogy a maguk teljes keresetlenségével írják le, hogy mi történik velük a hétköznapokban. Az egyik pajkos nebuló, hogy legyen miről írnia, egyszerűen lemészárolja tisztelt felmenőit, majd mindezt megírja szépen Fanny néninek. A héten lesz még egy Végre vasárnap is a derék Truffától – hát nem Fanny van abban is?! Belé kell szeretni, de nem árt vigyázni, a túltolt tévénézés könnyen a fent sorolt devianciákhoz vezet!
