Visszafordíthatatlanul eljutottunk arra a pontra, amikor a 90-es évek már retrónak számít. De ha már szembe kell néznünk ezzel a szomorú ténnyel, nos, annak egyik legkellemesebb módja Álex Pina sorozata.
A spanyol sivatagban az eső kimos egy mumifikálódott hullát. A test egy húsz évvel azelőtt Ibizára kivándorolt, manchesteri munkásfiúból lett sztár dj-hez tartozik, akit a helyi maffiához is intim szálak fűztek. A fiú húga a szigetre utazik, hogy felgöngyölítse a régi gyilkosságot és végre lezárja a múltat.
Álex Pina legalább három, látszólag össze nem illő cselekményszállal zsonglőrködik, melyek hol drámai, hol humoros, hol elcsépelt eleggyé állnak össze. Miközben a merev, színtelen könyvtárosnő a bátyja után nyomoz, lassan szabadjára engedi mindaddig elfojtott ösztöneit (ami felfogható egyfajta kispolgári ellenkeleti megvilágosodástúrának), s ez teljességgel valószerűtlen, de ellenállhatatlan jelenetekhez vezet. Olyan, mintha egy olcsó, hatásvadász lektűr elevenedne meg a szemünk előtt (a legtöbb gyönyörű szereplő is mintha ezek borítóiról lépett volna elénk), de Pina legtöbbször megtartja ezt az eltúlzott intenzitást az önirónia regiszterében. Csak Zoe önkeresésében véti el néha a lépést – ilyenkor túl komolyan veszi magát, és elfelejtjük, hogy pár jelenettel azelőtt egy piti drogdíler/dj-t néztünk, aki kokaintúladagolástól kómába esett kutyájának nyújt szívmasszázst. A White Lines bugyuta, esztétikus és kaotikus lendületének nehéz ellenállni: hagyja, hogy legeltessük rajta a szemünket, és nem kér nagy energiabefektetést.
Elérhető a Netflixen
