Tévésorozat

White Lines

Mikrofilm

Visszafordíthatatlanul eljutottunk arra a pontra, amikor a 90-es évek már retrónak számít. De ha már szembe kell néznünk ezzel a szomorú ténnyel, nos, annak egyik legkellemesebb módja Álex Pina sorozata.

A spanyol sivatagban az eső kimos egy mumifikálódott hullát. A test egy húsz évvel azelőtt Ibizára kivándorolt, manchesteri munkásfiúból lett sztár dj-hez tartozik, akit a helyi maffiához is intim szálak fűztek. A fiú húga a szigetre utazik, hogy felgöngyölítse a régi gyilkosságot és végre lezárja a múltat.

Álex Pina legalább három, látszólag össze nem illő cselekményszállal zsonglőrködik, melyek hol drámai, hol humoros, hol elcsépelt eleggyé állnak össze. Miközben a merev, színtelen könyvtárosnő a bátyja után nyomoz, lassan szabadjára engedi mindaddig elfojtott ösztöneit (ami felfogható egyfajta kispolgári ellenkeleti megvilágosodástúrának), s ez teljességgel valószerűtlen, de ellenállhatatlan jelenetekhez vezet. Olyan, mintha egy olcsó, hatásvadász lektűr elevenedne meg a szemünk előtt (a legtöbb gyönyörű szereplő is mintha ezek borítóiról lépett volna elénk), de Pina legtöbbször megtartja ezt az eltúlzott intenzitást az önirónia regiszterében. Csak Zoe önkeresésében véti el néha a lépést – ilyenkor túl komolyan veszi magát, és elfelejtjük, hogy pár jelenettel azelőtt egy piti drogdíler/dj-t néztünk, aki kokaintúladagolástól kómába esett kutyájának nyújt szívmasszázst. A White Lines bugyuta, esztétikus és kaotikus lendületének nehéz ellenállni: hagyja, hogy legeltessük rajta a szemünket, és nem kér nagy energiabefektetést.

Elérhető a Netflixen

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.