Tévésorozat

A kígyó

Mikrofilm

Charles Sobhraj, a Kígyó néven emlegetett francia sorozatgyilkos a hetvenes évek közepén rabolt ki és gyilkolt meg tucatnyi nyugati hátizsákos hippit Délkelet-Ázsia különböző pontjain.

A vietnami és indiai gyökerekkel is rendelkező férfi Franciaországban tanult, ahol kevert származása miatt megvetés és viszolygás övezte – a sorozat főképp az emiatt kialakult kisebbségi komplexussal igyekszik magyarázni szörnyű tetteit.

Richard Warlow kacifántos narratív fogásaival görcsösen próbálja leválasztani sorozatát a ma oly elterjedt a true crime/docu halmazról. A minisorozat sokszor teljesen feleslegesen ugrál az idősíkok és a szereplők fókusza között, nagyon megnehezítve az azonosulást. Ezen nem segít, hogy az egyébként tehetséges Tahar Rahim mesterkélt hűvösséggel tartja távol a nézőtől Sobhraj figuráját, akiből így pont a szavakkal sokat sulykolt karizma vész el. Warlow nem merte rábízni a cselekményt az egyébként izgalmas hajszára, amely a dörzsölt gyilkos és az idealista holland diplomata, Herman Knippenberg között bontakozik ki. Ráadásul a főbb szerepeket mind angol anyanyelvű színészek játsszák, emiatt pedig olyan nyelvi káosz jellemzi a sorozatot, ami már a 90-es években is ciki volt. A Sobhrajt hajtó posztkoloniális frusztráció nem lenne rossz motívum, ha nem csüngene suta ideológiai koloncként a cselekményen.

Persze ne legyünk igazságtalanok, szórakoztató nézni a színes, időnként szándékosan harsány kosztümöket és a diplomáciai évődést/tusakodást, ami egyébként tragikusan megnehezítette Sobhraj kézre kerítését.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.