Tévésorozat

A kígyó

Mikrofilm

Charles Sobhraj, a Kígyó néven emlegetett francia sorozatgyilkos a hetvenes évek közepén rabolt ki és gyilkolt meg tucatnyi nyugati hátizsákos hippit Délkelet-Ázsia különböző pontjain.

A vietnami és indiai gyökerekkel is rendelkező férfi Franciaországban tanult, ahol kevert származása miatt megvetés és viszolygás övezte – a sorozat főképp az emiatt kialakult kisebbségi komplexussal igyekszik magyarázni szörnyű tetteit.

Richard Warlow kacifántos narratív fogásaival görcsösen próbálja leválasztani sorozatát a ma oly elterjedt a true crime/docu halmazról. A minisorozat sokszor teljesen feleslegesen ugrál az idősíkok és a szereplők fókusza között, nagyon megnehezítve az azonosulást. Ezen nem segít, hogy az egyébként tehetséges Tahar Rahim mesterkélt hűvösséggel tartja távol a nézőtől Sobhraj figuráját, akiből így pont a szavakkal sokat sulykolt karizma vész el. Warlow nem merte rábízni a cselekményt az egyébként izgalmas hajszára, amely a dörzsölt gyilkos és az idealista holland diplomata, Herman Knippenberg között bontakozik ki. Ráadásul a főbb szerepeket mind angol anyanyelvű színészek játsszák, emiatt pedig olyan nyelvi káosz jellemzi a sorozatot, ami már a 90-es években is ciki volt. A Sobhrajt hajtó posztkoloniális frusztráció nem lenne rossz motívum, ha nem csüngene suta ideológiai koloncként a cselekményen.

Persze ne legyünk igazságtalanok, szórakoztató nézni a színes, időnként szándékosan harsány kosztümöket és a diplomáciai évődést/tusakodást, ami egyébként tragikusan megnehezítette Sobhraj kézre kerítését.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)