A hátrányos helyzet kellő távolságból szemlélve felettébb jól mutat filmen. Egyrészt következmények nélkül lehet sajnálni a testi-lelki sérültség valamilyen látványos fázisában leledző karaktert (nem köll pénzt adni neki), és szintén következmények nélkül lehet rácsodálkozni a tényre, hogy ő is egészen olyan, mint mi vagyunk, rendes emberek. Másrészt egy filmben biztosítva vannak az ízléses határok. Sebek, fogyatékosság, valódi szenny mutogatása nem akadályozza a nézőt a kulturált katarzisban.
Hogy is ne lenne sikeres Louis-Julien Petit hajléktalanokról szóló filmje, amikor minden egyes (egyébként zömmel tényleg az utcán élő, de itt szerepet alakító) színésze olyan méltatlanul elveszett lélek, aki csak a szeretet érintésére vár, hogy önbizalmát visszaszerezze, és a civilizációba visszatérjen. Nemrég maradt le az Oscar-jelölésről a szintén francia Különleges életek, amelyben autista fiatalok érdekében száll szembe a hatósággal egy szabályszegések miatt bezárt intézmény elkötelezett igazgatója. A láthatatlanokban is nagyjából erről van szó (ez a film készült előbb), csak itt egy hajléktalan nőknek fenntartott, de nem a hivatal által elvárt hatékonysággal működő nappali melegedő szociális munkásai folytatják a gondozást, s ha már úgyis illegálisan, akkor fittyet is hányva a különben is csak az érzéketlen számonkérések hivatkozási alapjának jó szakmai protokollra. S lám, az elveszettnek hitt lelkek visszatalálnak önmagukhoz, és ettől munkájuk is lesz meg önbecsülésük. A sok szép pillanat feledteti velünk, hogy biztonsági játékot látunk.
Forgalmazza a Mozinet
