Film

A mama mozija

Edoardo Ponti: Előttem az élet

Mikrofilm

Nem először látjuk Émile Ajar (Romain Gary) 1975-ös Előttem az élet című regényének adaptációját.

 Moshé Mizrahi Madame Rosa címmel 1977-ben filmre vitte az algériai Momo és az Auschwitzot megjárt exprostituált Rosa asszony kesernyés, de szívet melengető történetét Simone Signoret-val a főszerepben. Mizrahi érzékenysége és a kor égető politikai-társadalmi feszültségeire adott válasza (a zsidó–muszlim szolidaritás meséje éppen az arab–izraeli konfliktus kellős közepébe érkezett) az amerikai filmakadémiát is meghatotta, munkája elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat.

Negyven évvel később Edoardo Ponti adaptációja egy hasonlóan puskaporos, de megváltozott társadalmi környezetbe érkezik. Ponti Párizsból Bari városába helyezi a cselekményt – Momo ezúttal szenegáli árvaként kerül a megfáradt, de büszke Rosa asszony gondjaiba. A rendező saját édesanyjára, Sophia Lorenre osztja a sokat látott gyerekfelvigyázó szerepét. Ő az egyébként klisédús és leegyszerűsített adaptáció motorja – az öregségben jelen lévő erőt, dacos ellenállást és a gyengeséget is méltósággal, eszköztelenül közvetíti. Méltó partnere a nyers és energikus Ibrahima Gueye – kettősükben egyszerre látunk egymás ellen ható természeti erőket és szavak nélküli, elszánt szolidaritást. Az ebben rejlő érzelmi potenciálra van kihegyezve a film, Pontit kevésbe izgatja a történetben megbújó változatos feszültségek és ironikus ellentétek hálózata, ami Mizrahi Madame Rosáját szikárabbá, ugyanakkor érdesebbé tette. Ebben az Előttem az életben minden egy kicsit simább és napfényesebb: nem bolygatjuk a ma is parázsló muszlim–zsidó konfliktust, az eutanázia ellentmondásos kérdését, a bevándorlás (a valahová tartozás, illetve nem tartozás) okozta kínokat. Pedig e termékeny dilemmák egy részét épp Ponti piszkálja fel Ajar (Gary) regényének újraértelmezésével, de a szálakat sosem varrja el. A Momóra ható különböző felnőtt példaképek is jobbára csak kis színesek maradnak (a muszlim írástudó Hamil úr, a transznemű exbokszoló Lola vagy a fiút a bűnre és a könnyű életre csábító helyi díler). Ponti filmje ezeket a termékeny kényelmetlenségeket kellemes multikulti összeölelkezésre cseréli, a többit pedig egy nagyszerű színésznőre bízza.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.