Interjú

"Anakin mamája egy svéd galaxisból származik"

Pernilla August színésznő

Mikrofilm

A Fanny és Alexanderben tűnt fel, de Bergman mellett George Lucas is szerepet játszott abban, hogy megismerje a világ. Új filmje, az Itt járt Britt-Marie már látható a mozikban – a svéd művésszel telefonon beszélgettünk.

Magyar Narancs: Követi a futballt?

Pernilla August: Még annál is kevesebbet tudok róla, mint Britt-Marie, akit a filmben játszom. Attól tartok, egyáltalán nem rajongok a sportokért.

MN: Akkor beszéljünk Bergmanról! A húszas évei elején járt, amikor eljátszotta a Fanny és Alexanderben Majt, a gyerekek sánta dajkáját, akire a nagybácsi, Gustav Adolf szemet vet. Hogyan került a filmbe?

PA: Korábban szerepeltem Lasse Hallström filmjében, A kakasban. Katinka Farago, Bergman gyártásvezetője szúrt ki. Úgy kaptam meg Maj szerepét, hogy még csak ki sem próbáltak előtte. A szerencsecsillagom számlájára írom.

Itt járt Brit-Marie

Itt járt Brit-Marie

Fotó: Cirko Film

 

MN: Bergman mennyire volt diktátortermészetű direktor?

PA: Egyáltalán nem ilyennek láttam. Abban persze nagyon is határozott volt, hogy mit hogyan akar, a történet hogyan legyen elmesélve. De ettől még nem volt diktátor. Távolról sem.

MN: A Fanny és Alexanderrel egy hosszú kapcsolat kezdődött önök között. Az még csak hagyján, hogy a Bergman szüleiről szóló Legjobb szándékokban a rendező édesanyját alakította, de a Négyszemközti beszélgetésekben másodszorra is eljátszotta őt.

PA: Ezért Bergman a hibás, senki más. Szinte állandóan a mamájáról mesélt, egyik családi történet követte a másikat. Valamit látott bennem, ami az édesanyjára emlékeztette, de hogy pontosan mit, azt ne kérdezze, nem tudnám megmondani.

A Legjobb szándékokat Bille August rendezte meg, aztán négy évre rá Liv Ullmann megcsinálta a Négyszemközti beszélgetéseket. Nemcsak a két film között telt el négy év, de a Bergman szülők életében is négy évvel később vesszük fel a fonalat. Velem is sok minden történt ez alatt az idő alatt; szülelett még két gyerekem, és elváltam (Bille August rendezőtől – a szerk.). A filmbeli dráma és a saját életem valahogy furcsa módon összefonódott egymással.

MN: Háromgyermekes, elvált anyaként hogyan boldogult a pályán?

PA: Nehéz volt, nagyon magamra maradtam a gyerekekkel, magam sem tudom, hogyan boldogultam. Az biztos, hogy a bébiszitterek ideje volt ez, a rengeteg bébiszitteré. A színészet még csak-csak belefért az időmbe, és közel is laktunk a színházhoz, de a rendezés szóba sem jöhetett, erre csak később adódott módom, amikor a gyerekek már nagyobbak lettek. Mindhárman a filmiparba születtek bele, és itt is maradtak. A legfiatalabb és a középső lányomból színész lett, a legidősebből pedig díszlettervező.

MN: Előny, ha egy színész közel lakik a színházhoz, de az sem hátrány, ha Bergman rendezi a színpadon.

PA: A közös színházi munkáink közül nekem Ibsen Nórája a legfontosabb. Réges-rég volt, valamikor a nyolcvanas években mutattuk be. Emlékszem, ahogy instruált, ahogy rám szól, hogy tessék most elmélyíteni a hangot, fiatalból érett, felnőtt női hangot csinálni. Sokat segített, hogy be tudjam járni ezt az érési folyamatot. Aztán sok évvel ezután megcsináltuk a Kísérteteket is Ibsentől. Mintha Nóra idősebb testvérét játszanád – mondta a próbák során Bergman.

MN: Ennyi közös és személyes természetű munka közben nem érezte magát már-már családtagnak?

PA: Oh, én rendeztem Linn Ullmann könyvének színpadi változatát, a Nyugtalanokat is! Ullmann a szüleiről, Bergmanról és Liv Ullmannról írta. Tavaly ősszel mutattuk be a Stockholmi Királyi Színházban. Gondoltam is, hogy te jó ég, már megint ezzel a családdal van dolgom! Igaz, ezúttal más volt a nézőpont, hiszen Bergman lánya volt a szerző. Hát, igen, elég sok dolgom volt Bergmanékkal, de talán ezzel vége e hosszú sorozatnak. Majd meglátjuk.

MN: Mikor beszélt utoljára Bergmannal?

PA: Utoljára telefonon beszéltünk, elküldtem neki az első rendezésemet, egy rövidfilmet. Nem tetszett neki, egy kicsit sem. Túl sok a közeli, túl sok a közeli – mondogatta. De hát, ha valaki, te aztán igazán a close-up híve vagy – csak ennyit tudtam erre mondani. De – folytatta – egyvalamit nagyon szerettem: a robbanást! Az nagyon tetszett neki: a robbanás. Még szerencse, hogy utána Erland Josephson is felhívott, és megdicsért: Pernilla, nekem nagyon tetszett, érdemes folytatnod a rendezést!

MN: Nemcsak Bergman mamáját játszotta el, de Anakin Skywalkerét is. Mit érzett, amikor George Lucas felkérte a Baljós árnyakra?

PA: Idegességet. A svéd akcentusom miatt. De George Lucas megnyugtatott. Ne aggódjak – mondta –, vegyük úgy, hogy Anakin mamája egy svéd galaxisból származik. Nem is idegeskedtem tovább az angol kiejtésemen többet. Svéd galaxis? Jó!

Itt járt Britt-Marie

Két éve egészen az Oscar-jelölésig jutott Az ember, akit Ovénak hívtak című svéd film. Abban egy megátalkodott ember- s azon belül is főként idegengyűlölő (migránsgyűlölő!) átlag svéd jámborodik toleráns, aranyszívű bácsivá, aki igaz baráti kapcsolatokra lel a megértésre és jóindulatra szomjazó bevándorlók körében, s homofóbiája is elmúlik neki.

Jelen film is az Ovét jegyző Fredrik Backman bestselleréből készült, itt is egy már nem fiatal átlag svéd néz szembe azzal, hogy eddigi 63 éve során torz optikán át nézte az életet (visszatérő motívum az ablaküveg-sikálás), de azután szemléletét megváltoztatja, s új életet épít magának. Ismét az eladdig idegenkedve szemlélt bevándoroltak kócos és zajos, ám életvidám és toleráns közösségének segítségével (a paletta egyaránt tartalmaz fekete, arab és balkáni színfoltokat).

A férje hűtlenségét elviselni nem tudó háztartásbeli negyven év után egy falusi ifjúsági focicsapat edzőjeként (a szcenárió szerint pont ilyen munkát közvetítenek a svéd hivatalban) tér vissza a munkaerőpiacra. A futballról annyit tud, amennyi mosogatás közben ki szokott hallatszani a szobából meccset néző férje jóvoltából. A megszeretés a vásott lurkókkal kezdődik, akiket kellő eréllyel rendre lehet szoktatni, naná.

Aztán a környezettel békül meg a pozitív gondolkodású hölgy, még udvarló is kerül. Végül ő is felfedezi a labdarúgásban a közösségteremtő erőt. Amikor szedett-vedett csapata minden nehézség ellenére kiáll a csupaszőke, városi viking-származékok ellen, már nemcsak tudja, de képviseli is öntudatosan (és a néző kedvéért többször is nyomatékosan hangoztatva), hogy a valódi sikert nem a gólok jelentik, hanem a kölcsönös elfogadás felemelő tapasztalata.

A főszerepet elvállaló Pernilla August nélkül valószínűleg nehéz lenne kibírni ezt a nagy egyetértést.

TPP

Forgalmazza a Cirko Film

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.