Tévésorozat

A politikus

  • Szabó Ádám
  • 2019. november 30.

Mikrofilm

Amerikában minden második gyerek úgy nő fel, hogy elnök akar lenni; Trump győzelmével pedig bebizonyosodott, hogy tényleg bármelyik hülyének valóra válhat az álma – üzeni Ryan Murphy sorozata. A tévéproducer is hasonló vágyakat dédelgetett kölyökkorában: ő akart lenni a varázsdoboz legnagyobb királya, és úgy néz ki, sikerült is elérnie célját; diadalútja olyan műsorokkal volt kikövezve, mint a Kés/Alatt, a Glee – Sztárok leszünk! vagy épp az American Horror és a Crime Story. És most megérkezett a Netflixhez és a teljes alkotói szabadsághoz, de ennek rajta kívül aligha örülhet bárki is. Egy erőskezű producer nyilván feltett volna olyan kérdéseket, hogy végül is milyen műfajban utazik a sorozat, biztos szükség van-e ennyi szereplőre, s tényleg ragaszkodunk-e azokhoz az énekbetétekhez, amelyek csak azért kerültek bele, mert a főszereplő Ben Platt egy musicalért nyert Tony-díjat.

Ő alakítja Payton Hobartot, aki amióta az eszét tudja, arról álmodik, hogy ő lesz az Egyesült Államok elnöke. Mindent jó előre eltervezett, neki kell nyernie a diákelnök-választást, hogy bekerüljön a Harvardra. Nevelőszülei töméntelen pénze is elég belépő lenne, ő viszont tisztán akar bejutni. A Gimiboszi óta azonban tudjuk, hogy egy sulis választás is tud olyan kegyetlen lenni, mint a valódi – így Paytont is magával rántja az örvény.

Hiába van tele a sorozat kifejezetten jó ötletekkel, egyszerűen hiányzik belőle a mérték: nincs egyetlen szimpatikus figura vagy komolyan vehető fordulat sem, a maximumra járatott szatíra pedig túlfolyik mindenen.

Elérhető a Netflixen

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.