Interjú

„A szíve a Teleki téren volt”

Spitzer Barbara dokumentumfilm-rendező

Mikrofilm

A családi gyökereit jött kutatni Budapestre, s egy Teleki téri pótnagypapát talált: itt működik az ország utolsó zsidó lakásimaháza, és itt működött Gláser Jakab, ismerőseinek csak Juci bácsi, aki összetartotta a kis közösséget. A francia–magyar rendező róla, a 2006-ban elhunyt legendás „rasekol”-ról készített dokumentumfilmet.

Magyar Narancs: Hogy vetődött el a Teleki térre, s hogy talált Juci bácsira?

Spitzer Barbara: 2000 és 2004 közt Magyarországon éltem, a családom kereséséről csináltam filmet, ez volt az Ami megmaradt belőle. A nagyszüleim ’19-ben mentek el a fehérterror elől Franciaországba, apukám már ott született. Nagypapámat Franciaországból deportálták Auschwitzba. A papám belépett az ellenállásba, a kommunisták közé. A háború után úgy gondolta, kipróbálja a magyar kommunizmust. A magyar sajtónak dolgozott, aztán persze egyre jobban kiábrándult. Részt vett a forradalomban, utána nem csak a pártból, az országból is kirúgták. A családban hallgatás övezte a magyar gyökereket. A zsidó gyökereimről tudtam, a magyarról viszont semmit sem. Aztán Budapesten megkaptam, hogy egy olyan névvel, mint a Spitzer, nem is lehetek magyar, csak zsidó. És franciaként hozzám vágták Trianont is. Egyszer meg is vertek az utcán. Akkor támadtak meg, amikor kimentem március 15-én a Hősök terére filmezni.

MN: És Juci bácsi?

SB: Kerestem a családom nyomait, közben pedig a régi zsinagógákat fotóztam. Így jutottam a Teleki tér 22.-be. A kaputelefonra az volt írva: imaház. Becsöngettem. Ekkor derült ki számomra, hogy ez egy létező közösség. Rögtön beleszerettem a helybe. Juciban pedig egy pótnagypapát találtam.

MN: Juci bácsi nem volt rabbi. Milyen funkciót töltött be?

SB: Rasekol volt, nála volt az imaház kulcsa, ő vezette a helyet. Őelőtte a családból a bátyja vezette, de ő sem volt rabbi. A családban egyébként mindenki asztalos volt, Juci is.

MN: Egy nagyon kicsi, de nagyon sokrétű közösséget látunk Juci bácsi körül. Legalább három generációt, a zsidósághoz fűződő más-más identitással.

SB: Ő volt a negyedik generáció; 1912-ben született, már felnőtt fejjel élte át a holokausztot. A filmben szereplő másik túlélő még gyerek volt a vészkorszakban. De voltak a Teleki téren az „elveszett generációból”, akik a háború után születtek, s jártak oda fiatalok is. Juci bácsi zsidósága nagyon más volt a többi generáció zsidóságához képest. Ahogy el is hangzik a filmben, olyan volt, mint egy zárvány, egy abszolút különleges dolgot képviselt. Azt, ahogy a zsidóság a második világháború előtt létezett. Ő volt az egyetlen az egész csapatban, akinek nem voltak identitásproblémái. Ha megkérdeztem volna, mit jelent neki a zsidósága, nem lett volna válasza rá, annyira természetes volt ez a számára. Nála nem a holokauszt volt a meghatározó, sok minden más is beletartozott. Egy fix identitás, ami – ahogy azt az egyik fiatal meg is jegyezi – nem változott az időben. Amilyenre mindenki vágyna. Ez vonzotta annyira az embereket.

MN: A vicc szerint, ami el is hangzik a filmben, ha egy zsidó egy lakatlan szigeten köt ki, rögtön két zsinagógát épít. Az egyikbe jár, a másikat messze elkerüli. Juci bácsi ezzel szemben két zsinagógába járt: miért nem csak a sajátjába?

SB: Mert nem jött volna össze pénteken és szombaton is a minjen (a közösségi imához és Tóra-olvasáshoz tíz felnőtt zsidó férfi szükséges – a szerk.). Így pénteken a Nagyfuvaros utcába járt. De a szíve a Teleki téren volt. Gyerekkora óta ide, a Teleki téri imaházba járt. Rasekolként vallási tekintetben nagyon nyitott, még a mostani nagyon nyitott rabbinál is megengedőbb volt. Például beengedett engem, egy filmet forgató nőt, és nem kellett a nőknek fenntartott, függönyön túli részen tartózkodnom. Nem tartotta sokra azokat a zsidókat, akik minden egyes törvényhez ragaszkodnak.
Ő sem követte mindegyiket.

MN: A filmezést hogy bírta?

SB: Nehezen. Jó párszor elküldött a fenébe, sokszor eltakarta magát, hol egy esernyővel, hol egy macesszel, mikor mivel. Az azért megnehezítette a helyzetet, hogy nő vagyok. Én, ugye, nem számítok a minjenbe.

MN: Nők jártak az imaházba?

SB: Amikor Jucit megismertem, csak kevesen. A feleségek vagy az aktuális barátnők. De most sok nő van, miközben nem változott a nők szerepe. Van függöny, de azért mindig kicsit ki van nyitva. Sajnos sosem kérdeztem meg Jucit, hogy képzelte a nők szerepét a vallásban. Én időnként zavarban voltam, éreztem valamiféle távolságtartást velem szemben.

MN: Megtalálta, amiért anno Magyarországra jött?

SB: Felhívtam 80 Spitzert, akiket a telefonkönyvben találtam. Találkoztam mindegyikkel. Kiépítettem magamnak egy kiscsaládot. Juci is része volt ennek. Egy pótnagypapa. A sajátomat nem ismertem. Visszatért Auschwitzból Párizsba, de meghalt, mielőtt megszülettem.

A Juci bácsi c. filmet a Duna World csatorna vetítette, megtekinthető a Médiaklikken.

Neked ajánljuk