Interjú

„A szíve a Teleki téren volt”

Spitzer Barbara dokumentumfilm-rendező

Mikrofilm

A családi gyökereit jött kutatni Budapestre, s egy Teleki téri pótnagypapát talált: itt működik az ország utolsó zsidó lakásimaháza, és itt működött Gláser Jakab, ismerőseinek csak Juci bácsi, aki összetartotta a kis közösséget. A francia–magyar rendező róla, a 2006-ban elhunyt legendás „rasekol”-ról készített dokumentumfilmet.

Magyar Narancs: Hogy vetődött el a Teleki térre, s hogy talált Juci bácsira?

Spitzer Barbara: 2000 és 2004 közt Magyarországon éltem, a családom kereséséről csináltam filmet, ez volt az Ami megmaradt belőle. A nagyszüleim ’19-ben mentek el a fehérterror elől Franciaországba, apukám már ott született. Nagypapámat Franciaországból deportálták Auschwitzba. A papám belépett az ellenállásba, a kommunisták közé. A háború után úgy gondolta, kipróbálja a magyar kommunizmust. A magyar sajtónak dolgozott, aztán persze egyre jobban kiábrándult. Részt vett a forradalomban, utána nem csak a pártból, az országból is kirúgták. A családban hallgatás övezte a magyar gyökereket. A zsidó gyökereimről tudtam, a magyarról viszont semmit sem. Aztán Budapesten megkaptam, hogy egy olyan névvel, mint a Spitzer, nem is lehetek magyar, csak zsidó. És franciaként hozzám vágták Trianont is. Egyszer meg is vertek az utcán. Akkor támadtak meg, amikor kimentem március 15-én a Hősök terére filmezni.

MN: És Juci bácsi?

SB: Kerestem a családom nyomait, közben pedig a régi zsinagógákat fotóztam. Így jutottam a Teleki tér 22.-be. A kaputelefonra az volt írva: imaház. Becsöngettem. Ekkor derült ki számomra, hogy ez egy létező közösség. Rögtön beleszerettem a helybe. Juciban pedig egy pótnagypapát találtam.

MN: Juci bácsi nem volt rabbi. Milyen funkciót töltött be?

SB: Rasekol volt, nála volt az imaház kulcsa, ő vezette a helyet. Őelőtte a családból a bátyja vezette, de ő sem volt rabbi. A családban egyébként mindenki asztalos volt, Juci is.

MN: Egy nagyon kicsi, de nagyon sokrétű közösséget látunk Juci bácsi körül. Legalább három generációt, a zsidósághoz fűződő más-más identitással.

SB: Ő volt a negyedik generáció; 1912-ben született, már felnőtt fejjel élte át a holokausztot. A filmben szereplő másik túlélő még gyerek volt a vészkorszakban. De voltak a Teleki téren az „elveszett generációból”, akik a háború után születtek, s jártak oda fiatalok is. Juci bácsi zsidósága nagyon más volt a többi generáció zsidóságához képest. Ahogy el is hangzik a filmben, olyan volt, mint egy zárvány, egy abszolút különleges dolgot képviselt. Azt, ahogy a zsidóság a második világháború előtt létezett. Ő volt az egyetlen az egész csapatban, akinek nem voltak identitásproblémái. Ha megkérdeztem volna, mit jelent neki a zsidósága, nem lett volna válasza rá, annyira természetes volt ez a számára. Nála nem a holokauszt volt a meghatározó, sok minden más is beletartozott. Egy fix identitás, ami – ahogy azt az egyik fiatal meg is jegyezi – nem változott az időben. Amilyenre mindenki vágyna. Ez vonzotta annyira az embereket.

MN: A vicc szerint, ami el is hangzik a filmben, ha egy zsidó egy lakatlan szigeten köt ki, rögtön két zsinagógát épít. Az egyikbe jár, a másikat messze elkerüli. Juci bácsi ezzel szemben két zsinagógába járt: miért nem csak a sajátjába?

SB: Mert nem jött volna össze pénteken és szombaton is a minjen (a közösségi imához és Tóra-olvasáshoz tíz felnőtt zsidó férfi szükséges – a szerk.). Így pénteken a Nagyfuvaros utcába járt. De a szíve a Teleki téren volt. Gyerekkora óta ide, a Teleki téri imaházba járt. Rasekolként vallási tekintetben nagyon nyitott, még a mostani nagyon nyitott rabbinál is megengedőbb volt. Például beengedett engem, egy filmet forgató nőt, és nem kellett a nőknek fenntartott, függönyön túli részen tartózkodnom. Nem tartotta sokra azokat a zsidókat, akik minden egyes törvényhez ragaszkodnak.
Ő sem követte mindegyiket.

MN: A filmezést hogy bírta?

SB: Nehezen. Jó párszor elküldött a fenébe, sokszor eltakarta magát, hol egy esernyővel, hol egy macesszel, mikor mivel. Az azért megnehezítette a helyzetet, hogy nő vagyok. Én, ugye, nem számítok a minjenbe.

MN: Nők jártak az imaházba?

SB: Amikor Jucit megismertem, csak kevesen. A feleségek vagy az aktuális barátnők. De most sok nő van, miközben nem változott a nők szerepe. Van függöny, de azért mindig kicsit ki van nyitva. Sajnos sosem kérdeztem meg Jucit, hogy képzelte a nők szerepét a vallásban. Én időnként zavarban voltam, éreztem valamiféle távolságtartást velem szemben.

MN: Megtalálta, amiért anno Magyarországra jött?

SB: Felhívtam 80 Spitzert, akiket a telefonkönyvben találtam. Találkoztam mindegyikkel. Kiépítettem magamnak egy kiscsaládot. Juci is része volt ennek. Egy pótnagypapa. A sajátomat nem ismertem. Visszatért Auschwitzból Párizsba, de meghalt, mielőtt megszülettem.

A Juci bácsi c. filmet a Duna World csatorna vetítette, megtekinthető a Médiaklikken.

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

A mókamester

„Mindenki nyugodjon le. Újra jó a víz Fehérváron” – közölte Takács Péter a Facebookon, egy szurikátát ábrázoló mémmel illusztrálva. Ez nagyjából azt jelenti, hogy eleve valami piti ügyről, műbalhéról volt szó.

A lélekkufárok

„Felkérjük Kuminetz Gézát (rektor atya – a szerk.), hogy tartsa fenn a dékán fegyelmi döntését, és szükség esetén követelje meg azon oktatók önkéntes távozását, akik tartósan aláássák az intézmény keresztény identitását” – áll a CitizenGO nevezetű „ultrakonzervatív” (lefordítva: bigott) lobbiszervezet hazai lerakatának augusztus 28-án kelt, Megvédjük a keresztény oktatás szabadságát a Pázmányon! című petíciójában.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”