A Youtube betiltotta Az akarat diadalát, de az Olympiát nem: Leni Riefenstahl felemás megítélése

  • Szabó Ádám
  • 2019. június 11.

Mikrofilm

Mi a különbség?

Jó pár éve nyilvánvalóvá vált már, hogy az internet nem az az utópisztikus hely, ahogy annak idején naivan elképzelték.

A társadalmak demokratizálásának és a tudás szabad áramlásának szuperfegyvere helyett az emberek inkább macskás videókat néznek rajta, mindenféle petíciókat indítanak, és szabadjára engedik a bennük lakozó trollt, rasszistát, hímsovinisztát stb.

Mindez ellen az internetes óriáscégek csak az utóbbi időben igyekeztek tenni valamit: a Facebook harcot hirdetett az álhírek ellen (amelyeknek eddig melegágya volt), a Youtube pedig nemrég bejelentette új irányelvét, miszerint csökkenteni igyekszenek a platformon a gyűlöletbeszédet és a kirekesztő tartalmakat.

Az Indiewire vette észre, hogy mindennek az egyik első áldozata Leni Riefenstahl 1935-ös náci propagandafilmje, Az akarat diadala lett, mely a cég blogposztja után pár órával el is tűnt a videós portálról. „Videók, amelyek a diszkriminatív náci ideológiát promotálják és dicsőítik” – ez az egyik tiltott kategória, amelynek a film nemcsak megfelel, de olyan, mintha egyenesen mozgóképes adaptációja lenne; így hát semmi meglepő nincs abban, hogy eltávolították.

Másrészt azonban Az akarat diadala

filmtörténeti mérföldkő, amelynek az értéke felbecsülhetetlen.

A rendező, Leni Riefenstahl alakja pedig máig viták tárgyát képezi, csak úgy, mint a film: lehet-e pusztán az esztétikai értékei, a plánok, montázsok és a dinamikus tömegjelenetek miatt csodálni a dokumentumfilmet – vagy témája miatt mindenképp el kell ítélnünk?

És Riefenstahlt bélyegezhetjük-e látnoki zseninek, attól függetlenül, hogy tudását Hitler szolgálatába állította?

A Youtube profitorientált cégként mindezekkel persze nem törődik, és egy egyszerű tiltással vágta el a gorfiuszi csomót. Fent maradt azonban az oldalon Riefenstahl Olympia című filmje, amely az 1936-os müncheni játékokat örökítette meg.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.