Tévésorozat

A rendszer kötőanyaga: a hazug­ság­áradat, ami a pofánkba csap

Csernobil

  • Bori Erzsébet
  • 2019. június 13.

Mikrofilm

Színtiszta horror az első rész. Élőhalottakkal, a minden sarkon ott ólálkodó, de láthatatlan szörnyekkel, néhány emberi segítőjükkel és rengeteg, többnyire mit sem sejtő áldozattal, akikkel szemben a néző persze mindent tud. Az HBO sorozatának legborzalmasabb erénye a valósághűség, hiszen nem kételkedhetünk abban, hogy mindez megtörtént, és (egy-egy abszurd mozzanattól, filmes meseelemtől eltekintve) igaz.

Ha kibírtuk a kezdő epizódot, utána már könnyebb lesz – bár nem sokkal. Normál emberi konfliktusok és interak­ciók, tudományos oknyomozás, heroikus vállalkozások enyhítik a kínt, de nem a feszültséget, és a bicska nem és nem csukódik be a zsebünkben.

A nyolcvanas évek Szovjet­uniója már önmagában is elég nyomasztó – és némely vonásában kínosan emlékeztet a saját átkosunkra –, de az a hazug­ság­áradat, ami innen a pofánkba csap, olyan lávasűrűségű, hogy már-már a rendszer támaszának és kötőanyagának látjuk. Minden szinten, vertikálisan és horizontálisan, keresztbe és kasul hazudnak.

Hazudnak a dolgozók a főnökségnek, a főnökségek a minisztériumoknak, a minisztériumok egymásnak és a pártvezetésnek. A vezetés a népnek és a külföldnek, béketáboron belül és kívül. Az agyonbürokratizált rendszer mintha csak a hazugságok folyamatos cirkulációjára épült volna ki ilyen hézagmentesen.

A sorozat negatív hőse Anatolij Gyatlov főmérnökhelyettes, a 4-es reaktor balvégzetű kísérletének levezénylője.

A szovjet típusú hárítás bajnoka.

Váltig állítja, hogy nincs itt semmi látnivaló – csak egy biztonsági tartály robbant fel, a reaktormag érintetlen –, s emellett még azután is kitart, hogy az oda menesztett beosztottak gyakorlatilag haldokolva, a sugárzástól vérvörösre vagy feketére égett arccal térnek vissza az észlelésből. Még utólag, a katasztrófa súlyának ismeretében sem inog meg, szerinte semmi nem indokolta annak a bizonyos AZ-5 vészhelyzeti gombnak a megnyomását, hacsak az nem, hogy a kísérlet sikeres végrehajtása után megkezdték a reaktor előirányzott leállítását.

Szakvéleményét készséggel osztja a megérkező igazgató és főmérnök, Moszkvával is ezt közlik annak a megnyugtató adatnak a kíséretében, hogy csekély mértékű a szennyezés. (A hazudozást megkönnyíti, hogy az egész létesítményben nincs egy megbízható dózismérő.) Kárfelmérés és tudóskonzílium helyett a területi pártbizottságot hívják össze tanácskozásra, ahol a tapasztalt elvtársak eldöntik, mi a teendő. Semmi, mármint a kussoláson kívül.

Sajnos e jól bevált stratégia nem tartható fenn sokáig, huszonnégy óra múlva a Politikai Bizottság felhatalmazásával megérkezik Legaszov atomfizikus és Scserbina, a minisztertanács elnökhelyettese, negyvennyolc óra múlva több mint ezer kilométerre, egy svéd atomerőműben észlelik a megnövekedett radioaktivitást;

Moszkva persze tagad,

de a svédek közlik, hogy mindenképp riasztják a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséget. Miután a hír kiszivárgott, aznap este a szovjet tévében is elhangzik egy 20 másodperces bejelentés, amelyet amerikai nukleáris balesetek hosszas taglalása követ.

false

Az ötepizódos Csernobil alkotóinak személye elsőre meglepőnek hat: a leginkább horrorkomédiásként ismert Craig Mazin mint író és főkreátor, a reklámjairól és klipjeiről híres Johan Renck mint rendező. Ám minden előítéletre rácáfolva kiváló munkát végeztek.

Nemcsak az események 1986. április 26. első órájától induló rekonstrukcióján látszik meg az alapos felkészültség, az írásos és vizuális dokumentáció ismerete, hanem a látvány- és atmoszférateremtésen. Igen, kapunk didaktikus – de nem lebutított – magyarázatokat, de ez nyilván elkerülhetetlen egy széles közönség számára készült filmben. Remekül megválasztott, szuperjó színészek játsszák a többnyire a való életből vett figurákat (Emily Watson, a minszki atomfizikus kivételével, akit több szovjet tudós alakjából gyúrtak össze).

Nagyszerű, bár kissé talán idealizált párost hoz Jared Harris (Legaszov) és a mindig ütőset alakító Stellan Skarsgård mint rinocéroszbőrt növesztett pártbürokrata, aki a valósággal és a bányászok képében a saját donyecki gyökereivel szembesülve visszaveszi emberformáját. Itt van Gorbacsov is, de még messze nem nagy reformerként; új fiú a poszton, egyelőre a hatalma megszilárdításán és a hatalom folyosóinak kiismerésén dolgozik.

És Csernobil névtelen hősei, a tudva vagy tudatlanul öngyilkos küldetést vállaló tűzoltók, az egészségügyi személyzet, a helikopterpilóták, az úgynevezett likvidátorok, a „biorobotok” – az a valós idejű 90 másodperc! – és a sorozatban a legemlékezetesebbé tett, sztoikus bányászok. Elgondolkodunk, milyen összetett is a szovjet nép legendás heroizmusa: hosszú tűrés, félelem a hát mögötti kivégzőosztagtól, defetizmus, önfeláldozás és hit egy olyan társadalomban, amelyben a legfőbb érték az ember.

false

Azt a néhány évet, ami még a Szovjetunió széthullásáig hátravolt, sikerült végighazudni Csernobilról. Az első, 1986-os jelentés az erőmű üzemeltetőit tette felelőssé a katasztrófáért, nevesítve a bűnbakokat. Ők természetesen a hozzá nem értéstől számos előírás megszegéséig sok mindenért elmarasztalhatók, és megbűnhődtek érte: ki börtönbüntetéssel, még többen gyötrelmes halállal.

Aztán 1992-ben a függetlenné vált Ukrajnában megnyíltak a titkos archívumok, és markánsan kirajzolódott a szovjet tudományosság legfőbb letéteményesének, a KGB-nek az arcéle. Az elvtársak a hátsó ajtók mögött tudták mindazt, amivel elkerülhető lett volna a baleset. És amiről az erőmű üzemeltetőinek fogalmuk sem volt: az építmények kisebb-nagyobb konstrukciós hiányosságaitól az RBKM reaktorok alapvető tervezési hibájáig.

Az atomenergia-ügynökség 1992-es, revideált jelentése kiemel még egy tényezőt, a „biztonsági kultúra” általános hiányát. Ami szűken vagy tágan értelmezve egy­aránt rendszerhiba.

Az HBO műsorán

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.