magyarnarancs.hu: A kegyelmi botrány nyomán valamelyest felszínre kerültek az állam gondoskodásában élő gyerekek problémái, de sejthető, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Mennyivel kerülhetünk közelebb a valósághoz egy ötvenperces dokumentumfilm megtekintése után?
Labovszky Tamara: Huszonnyolc éve dolgozom szociális munkásként, ebből tizenöt éve a gyerekvédelemben. Azt láttam, hogy a rendszer minden átszervezéssel egyre működésképtelenebbé vált, s mára gyakorlatilag összedőlt. A benne élő gyerekek sorsa pedig egyre fájdalmasabb és kilátástalanabb: 2025-re oda jutottunk, hogy a rendszer semmilyen módon nem tud a gyermek szükségletének, életkorának, személyiségének, speciális problémáinak megfelelő ellátást biztosítani.
A hivatalos adatok szerint 24 ezer állami gondozott, s mintegy 117 ezer veszélyeztetett gyerek él Magyarországon, de valós számokat nem tudnak a szakemberek.
Régóta gondolkodtam azon, hogyan lehetne a művészet eszközeivel megmutatni ezeket a gyerekeket. Azt, hogy a valóságban ők ugyanolyanok, mint az én vagy az olvasó gyerekei.
Mit jelent, ha valaki azt hallja, hogy veszélyeztetett gyermek, vagy hogy milyen kép jelenik meg benne az állami gondozott kifejezés hallatán?
Amikor a kegyelmi botrány elindult, vagy mondjuk úgy: felszínre került felnőtt, hatalommal élő emberek súlyos bántalmazása a rájuk bízott gyermekek sérelmére, akkor láttam, hogy van társadalmi nyitottság, vagyis most tudunk beszélni erről a kérdésről őszintén. És azoknál hitelesebben, mint akik benne éltek és elszenvedői voltak az állami gondoskodásnak, senki sem tudja elmondani ezt a történetet: hogyan váltak a rendszerben felnőtté, milyen pozitív és negatív megéléseik voltak, mit éreznek most?
magyarnarancs.hu: Ön nemcsak a film ötletgazdája, de végül a szereplője is lett. Milyen mozit képzelt eredetileg?
LT: Kicsit messzebbről indítanám. Úgy hét évvel ezelőtt azt mondtam, ott tart a munkánk, hogy a romok alól mentjük a gyerekeket. Aztán három évvel ezelőtt úgy fogalmaztam, hogy a romok alatt keressük a túlélőket. Ma pedig azt gondolom, hogy
már csak halottak vannak a romok alatt. Nagyon gyors összeomlás történt.
Alapvetően mindig is gond volt ezzel a rendszerrel. Az 1997-es gyermekvédelmi törvény megszületésekor volt egy nagyon jó jogalkotói elképzelés arról, hogy hogyan kellene a hálózatnak működnie. Ám a pénzügyi forrást, a szakembereknek a támogatását, a megfelelő státuszokat soha nem tették mellé. Amikor aztán tavaly a kegyelmi botrány nyomán hozzányúltak a törvényhez és az júliusban hatályba lépett, hirtelen még nagyobb lett a tragédia. A kötelező életvitel-vizsgálat nagyon sok szakembernek az utolsó csepp volt a pohárban, ezért elhagyták a már egyébként is súlyos szakemberhiánnyal küzdő pályát.
magyarnarancs.hu: Milyen momentumok vezettek ehhez az összeomláshoz?
LT: A gyermekvédelmi rendszer alapellátásból és szakellátásból áll. Utóbbi strukturális átszervezése 2019-ben indult. Ami addig egy kézben volt, elkezdték szétszedni, így a szakellátási területek legalább három fenntartó alá kerültek, de ezek összehangolása nem történt meg. A nevelőszülői hálózatot a magyar állam gyakorlatilag száz százalékban kiszervezte, leginkább egyházakhoz, kisebb részt alapítványokhoz. A legnagyobb nevelőszülői hálózatot működtető egyházi intézmény a katolikus egyház Szent Ágota Nevelőszülői Hálózata.
Veszprém megyében tapasztalatom alapján a közel 180 nevelőszülőből öt év alatt mindössze 80-an maradtak.
De ez az országos tendencia is: a nevelőszülők kiöregednek, fiatalok nem jelentkeznek. Mivel ilyen drasztikusan visszaesett a nevelőszülők száma, a törvényben előírtakat már nem lehet tartani: lakásotthonokba kezdték el betenni azokat a gyermekeket, akiket a felmondott vagy bántalmazás miatt megszüntetett nevelőszülőktől el kellett hozni.
De nemcsak a nevelőszülőkből van kevés: csak Veszprém megyében legalább nyolcvan férőhely hiányzik azért, mert dolgozó hiányában nem tudják a lakásotthonokat megnyitni. Odáig jutottunk, hogy van olyan 40 férőhelyes gyerekotthon, ahol jelenleg 56 gyerek él – köztük sok problémás, fogyatékos, pszichiátriai beteg gyerek is.
Úgy kell elképzelni, hogy a nappaliban a kanapén, a folyosón szivacsokon alszanak.
A szakembereknek ma már nem azt kell mérlegelniük, hogy hol lehetne a gyermek a legjobb helyen, ahol testi-lelki-értelmi-érzelmi fejlődése biztosított, hanem, hogy hol lenne kisebb veszélyben. Ugyanez a romlás az alapellátásban is megmutatkozik.
magyarnarancs.hu: Milyen okokkal magyarázható a nevelőszülők számának ilyen drasztikus csökkenése?
LT: Jelenleg egy nevelőszülő fizetése bruttó 60 ezer körül van, amire gyermekenként kap még 30-40 ezer forintot – ebből kell megoldania a gyermek ruháztatását, étkeztetését, lakhatását, egészségügyi ellátását, iskoláztatását, fejlesztését. A lényeg, hogy ebből az összegből, ami a minimálbért sem éri el, a nevelőszülő nem tud megélni. Márpedig a nevelőszülőség egy életforma: nulla-huszonnégy, nincs szabadság. 2023-ban elkezdett valamit emelkedni ugyan ez az összeg, de előtte 2011-től 2022-ig semmit.
Mindaz, amit egy ember ma a saját bőrén megél például az egészségügy vagy az oktatás terén, vagyis ezeknek a rendszereknek az összeomlása azokban a családokban, ahol állami gondozásban lévő gyerekek nevelkednek, hatványozottan jelentkezik. Ráadásul
a gyerekek egyre rosszabb állapotban kerülnek a rendszerbe, tehát egyre inkább speciális szükségleteik lennének, de nincs szakember, aki ezt megadná.
Közben látjuk, hogy súlyos milliárdokat pakol az állam a Szent Ágota Nevelőszülői Hálózatba. Ebből a pénzből felépítettek egy látványcirkuszt, egy falut: Ágotafalvát. De a rendszerben lévő gyerekekkel, azon kívül, hogy körülbelül bruttó tízezer forinttal növelték a gyerekek után járó havi díjat, nem történik semmi. Esetleg egyszer-kétszer elviszik őket Ágotafalvára nyaralni – de csak akkor, ha jó gyerekek. Ott csak a sok szép, okos, boldog állami gondozott gyermeket „mutogatják”, holott az összes gyerek érték.
Miután folyamatosan jeleztük a megfelelő fórumokon a problémát, és mégsem történt semmi, elkezdtem gondolkodni: ha szakmai szinten nem mutatható meg a tragédia, hogyan lehetne mégis láttatni az emberekkel, hogy a gyermek, s főleg az a gyermek, amelyik az állam gondoskodására van bízva, tragikus helyzetben van. És esélye sincs nemhogy a jövőre, de a jelenre se. Márpedig ezek a gyerekek hamarosan felnőnek és rólunk kell, hogy gondoskodjanak.
Ezek után nem vethetünk semmit a szemükre, ha ugyanezt a gondatlanságot fogjuk tőlük visszakapni.
Innen indult a film ötlete. Így kerestem meg ma már felnőtt korú volt állami gondozottakat, kértem őket, írják meg történeteiket és küldjék vissza nekem.
magyarnarancs.hu: Milyen korúak ők most?
LT: Tizennyolc és negyvenöt év közöttiek. Az is tudott tragédiáról beszámolni, aki húsz éve volt benne és az is, aki most jött ki a rendszerből.
magyarnarancs.hu: A film a rendező monológjával kezdődik: ön arról beszél, hogy négyéves koráig állami gondozásban nevelkedett, aztán egy csodás fordulattal örökbe fogadták. Elkészült volna-e ez a film a személyes háttér nélkül is?
Simo Lakatos Barna: Biztos, hogy nagyon szép filmet csináltunk volna akkor is, de mivel érintett vagyok, még hitelesebb lett. Tamarát nyolc éve ismerem innen a Balaton-felvidékről. Azzal keresett meg, hogy vannak ezek a levelek, készítsek belőlük egy rövid videóinstallációt. Elolvasva a történeteket, tudtam, hogy ebből az anyagból dokumentumfilmet kell csinálni, mindenkinek megmutatni.
magyarnarancs.hu: A filmben az egykori gondozottak elbeszélései mellett jelenleg állami gondozásban lévő gyerekek is mesélnek az álmaikról. Mindezen túl a film portréfilm is, amelyben önt mint ennek a rendszernek az egyik dolgozóját ismerhetjük meg. Jelenleg a tapolcai Család- és Gyermekjóléti Központ vezetője. Mennyire kockázatos ma az állami gondozotti ellátórendszerről ennyire őszintén beszélni?
LT: Nem volt könnyű döntés, mégis, azért álltam bele ebbe a filmbe névvel, arccal, mert ha nem tenném, nem tudnék a tükörbe nézni. Émelyítő lett az egész rendszer, ezt már ki kellett mondani – a 117 ezer veszélyeztetett gyerekért, és a saját gyerekemért is, hiszen
közalkalmazottként lassan a szegénységi küszöb alatt élünk.
Egyébként amikor a film ötlete megszületett, még a szakellátásban dolgoztam gyermekvédelmi gyámként, vagyis harminc-harminckét gyerek törvényes képviselete tartozott hozzám. Közben megtaláltak ezzel a vezetői állás ajánlattal, amit elfogadtam. Azt gondolom, amit ez a film hozott, az csoda. Egy évvel ezelőtt kezdett el a film ötlete még csak motoszkálni a fejemben, mára pedig a stáb egy versenyfilmet alkotott.
magyarnarancs.hu: A filmet február 8-án mutatják be a Filmszemlén. Milyen fogadtatásra számítanak?
SLB: Eddig tíz közösségi vetítés volt, és mindenhol azt tapasztaljuk, hogy a végén nagy a csönd, mindenkit megérint a film. Vagy letaglóz. Nemcsak a gyerekek, de egy megfojtott szakma jajszavát is hallatjuk. A vetítések után mindig tartunk egy moderált beszélgetést a közönséggel, nem is annyira a filmről, hanem a problémáról. Szakmai közönségnek is vetítettünk már, de ők a legtöbb helyen csendben ülnek, nem mernek megszólalni.
magyarnarancs.hu: Elképzelhető, hogy a film nyomán, a kegyelmi botrányhoz hasonlóan, nyíltabb kommunikáció kezdődik a gondozottak és a szakemberek részéről, hovatovább párbeszéd a döntéshozókkal?
LT: Noha a szociális szakemberek arra hivatottak, hogy más emberek érdekeit képviseljék, a sajátjukat igen kevéssé tudják. De ha ez a szakma nem tud önmagán segíteni, akkor legalább az az egy-két ember, aki képes erre, merje kimondani. Mindig jelzem a kollégáknak, hogy írják le, akár névtelenül a saját történeteiket, és mi vállaljuk arccal.
SLB: Ez a film le akart jönni ebbe a világba, mi csak segítettünk neki megszületni. Nagyon jó lenne akár a középiskolákba, akár a szakmai képzésekbe, például szociálismunkás-képzésbe is bevinni.
Finom hangvételű filmet készítettünk. Próbáltuk a saját dühünket visszafojtani, mert másképp nem ment volna át az üzenet.
A legfontosabb, hogy ez a segélykiáltás hallatszódjon – hogy meghallgattassanak azok, akiknek nincs szava.
magyarnarancs.hu: A volt gondozottak elbeszéléseiben azért vannak erős kijelentések.
SLB: Ők a saját tapasztalataikról beszélnek, de mi filmesek, nem mondunk véleményt. Ez a film csak a kopogtató. Szerencsére elindult már egy hullám, többen foglalkoznak a témával.
Most készül a film második része Ne hagyj magamra! címmel, ami a szociális szférában dolgozókra fog inkább koncentrálni; most ők lesznek a főszereplőink. Egy gyermek életét fogjuk végigkövetni a születéstől a hajléktalanszállóig, közben pedig bemutatjuk azokat a szakdolgozókat, akik az ő sorsát kísérik a különböző területeken: kórházi szociális ellátás, gyermekvédelmi alapellátás, szakellátás, speciális ellátás, hajléktalan ellátás. Ez már erősebb hangvételű film lesz.
magyarnarancs.hu: Mennyiből készült a Fogd a kezem?
SLB: Az egész filmet szerető, segítő közeg vette körül: a hangstúdió ingyen elkészítette a hangot, a fényelő ingyen csinálta a fényt. A weboldalkészítő, a digitáliskópia-gyártó szintén ingyen jött. De Lovasi András, Bereményi Géza, Erdős Virág is ingyen adta a munkáját. De ha nem felajánlásból dolgozott volna a stáb, 10-12 millió forintból jött volna ki a film. A tíz közösségi vetítésen, ahol eddig megfordultunk, ezer ember látta a filmet és 1 millió forintot dobtak össze.
LT: Az, hogy ma Magyarországon van 15-20 ember, aki ingyen megcsinál egy filmet – csoda.
Akarom hinni, hogy az a szerelem, amivel mi ezt a filmet elkészítettük, és ahogy gondoskodunk róla, visszük, megmutatjuk, annak az ereje hoz valamit.
Az az érzékenység, az a szülői szeretet, amivel Mezei Zoltán operatőr, Szigethy S. Eszter, aki felolvassa az egykori gondozottak történeteit és Simo, mint rendező kezeli a filmet, számomra nagy biztonságot ad. Talán ezért is mertem vállalni névvel, arccal ezt a történetet.
magyarnarancs.hu: Az állami gondozott gyerekek értelemszerűen nem felismerhetően jelennek meg filmben, de a végén két kisgyerek arccal szerepel. Jól tudom, hogy ők az önök gyermekei?
SLB: Mivel törvényesen nem tudunk gyereket mutatni, ezért a sajátjainkat szerepeltettük. Ahhoz, hogy még inkább megérintse a nézőt a téma, kellett, hogy mutassunk gyermekarcokat.
magyarnarancs.hu: Számított rá, hogy a felkérésére valóban megszületnek ezek az írások?
LT: Sok egykori gondozottal a mai napig tartom a kapcsolatot, ha más nem, nagy életesemények alkalmával jelentkeznek. Ezért bíztam benne, hogy válaszolnak. Néhány kolléga szintén megkérte a gyerekeit, hogy írjanak, három-négy olyan történet tőlük való. Olyan egykori gondozottat, aki nagyon súlyos traumát élt meg a rendszerben, tudatosan nem kerestem fel.
De
minden egykori gondozottamon azt látom, hogy érzelmileg vannak elakadásaik. Mert a rendszer soha nem biztosít terápiát.
Bekerülnek ezek a gyerekek egy traumával, aztán a rendszerben újabb traumákat élnek át, de ezeket senki nem kezeli. Mindegyik gyereknek elmondom, amikor kikerül: „egész felnőtt életedben menj és hosszú-hosszú évek terápiájával gyógyítsd meg a lelked, mert mi, felnőttek nem tudtunk téged biztonságban tartani”.
SLB: Ezzel vissza is érkezünk ehhez a katasztrófához. Mert fontos kijelenteni, hogy katasztrófa van. Ez az ország 117 ezer gyereket kidob az ablakon. Hogy ennek milyen demográfiai hatásai vannak, vagy hogy a jövőben mit okoz majd, megérne egy felmérést. Ennek a katasztrófának vannak felelősei, ezen lehetne változtatni. Sajnos mégsem bizakodhatunk, hogy bármi pozitív változás történik, hiszen a rendszerváltás óta eltelt 35 évben mindegyik vezetés valahol bántalmazó volt és felelőtlen.
Ezért a 117 ezer gyerekért mindannyian felelősek vagyunk, az összes magyar ember, mert itt történik velünk, mellettünk, a szomszédunkkal.
Hogyha ebben bármi kicsi változás is történik a film hatására, tehát ha valaki másképp fog egy intézetis gyerekkel viselkedni, vagy jobban meg fog érteni egy iskolai balhét, ami a gyereke és egy nevelt gyerek között történik; vagy elindul egy örökbefogadáson, vagy támogat egy örökbefogadást, vagy akár megérkezik, mint nevelőszülő; vagy felvállalja azt, hogy éhbérért dolgozik és tesz valamit ebben a rendszerben – már nagyon jó dolog lenne.
Ez terápiás film, a készítőknek, a szereplőknek és a nézőknek is. Mi feltárjuk a sebet, de hogy mi a megoldás, azt nem tudjuk. Illetve persze mindannyian tudjuk.
A Fogd a kezem című dokumentumfilmet február 8-án szombaton 12 óra 45 perctől vetítik a 44. Magyar Filmszemle rövid dokumentumfilm-kategóriájában (8. blokk) a Corvin moziban. A Bem moziban pedig február 23-án látható a film.
(Az interjú részletesebb változata szombattól a fogdakezem.hu-n olvasható.)
"A legkisebb településre is szívesen elmegyünk"
A Fogd a kezem alkotói szeretnék, ha a film minél többekhez eljutna az országban. Ezért örömmel vesznek minden meghívást helyi közösségektől, moziktól, művelődési házaktól, ahol bemutathatják a filmet, utána pedig beszélgethetnek a közönséggel a látottakról. „A legkisebb településre is szívesen elmegyünk. Fontosnak tartjuk, hogy szóbeszéddé váljon az állami gondozásban élő gyerekek sorsa, hogy mindenki megértse: a hírekből hallott adatok mögött egyéni tragédiák húzódnak. Szeretnénk elérni a filmmel, hogy a tárgyiasított gyerekek újra emberré válhassanak”, fogalmaz Simo Lakatos Barna.
A film következő vetítési helyszínei ITT láthatóak.
