Azzal, hogy az idei díjkiosztón Brad Pittnek ítélték oda a Legjobb férfi mellékszereplő Oscarját a Volt egyszer egy... Hollywood-ért, az Akadémia régi adósságát törlesztette. A világ talán legismertebb és egyik utolsó nagybetűs filmsztárja 2014-ben producerként már hazavihetett egy díjat a 12 év rabszolgaságért, színészi kategóriákban pedig azt megelőzően háromszor is jelölték (és akkor még nem szóltunk azokról az alakításairól, amelyért még csak jelölést sem kapott). Először 1996-ban a 12 majom mellékszerepéért, majd 2009-ben a Benjamin Button különös élete főszerepéért –
egyikért sem érdemelte volna meg annyira a díjat, mint Bennett Miller 2011-es Pénzcsinálójáért.
Ebben Pitt nem beszél különleges akcentussal; hibátlan hasfalán nem csillan meg a pincében himbálózó villanyégő; de még csak nem is számít különcnek vagy extravagánsnak – nincsenek meg tehát azok a külsőségek, amelyek miatt igazán emlékezetessé válhatna az alakítás. Márpedig az Akadémia ezeket szereti díjazni, és mi is hajlamosak vagyunk azoknak tartogatni a "zseniális" címkét, akik a szerep kedvéért kórosan meghíztak-lefogytak; akik extravagáns figurákat hoznak; vagy egyszerűen intenzitásukban szinte leugranak a vászonra. Billy Beane, a Pénzcsináló főszereplője nem ilyen – legfőbb ismertetőjegye kimerül annyiban, hogy muszáj mindig ropogtatnia valamit, és egy percre sem képes megállni; ha épp nem a szája jár, akkor biztos hogy fut vagy erősít, esetleg a kezével dobol.
A film Michael Lewis 2003-as, azonos című nonfiction könyvén alapul, mely az Oakland Athletics amerikai baseballcsapat 2002-es szezonját, és a Billy Beane nevével fémjelzett taktikájukat mutatja be. Az úgynevezett moneyball-módszer lényege, hogy a csapat csak és kizárólag a statisztikára alapozva szervezi meg játékát:
nem számítanak a nagy nevek, csak és kizárólag a mögöttük álló számok.
Ahelyett, hogy a legjobb ütésátlaggal rendelkező játékosokat igyekezett volna beszerezni (ez a mérőszám akkoriban a legelterjedtebb mutató volt), inkább azokra koncentrált, akik sétával a lehető legtöbb pontot szerzik (séta, vagyis walk akkor jár, ha a dobó négyszer is rosszul dobott). Kicsit leegyszerűsítve: a látványos sztárok helyett a hasznos, de szürke játékosokra. Az Athleticsnek ugyanis a liga egyik legszegényebb csapataként esélye sem volt a Red Soxszal vagy a Yankeeszel szembeszállva nagy neveket szerződtetni.
Hogy nem ismerik a baseballszabályokat? A Pénzcsináló azért remek, mert ahhoz, hogy megértsük, nem kell érteni a legamerikabb sporthoz.
Mint a legkiválóbb sportfilmek, úgy ez a mozi sem a sportról szól – sőt! A film valójában inkább egy anti-sportfilm.
Mert miről is szólnak a műfaj legemlékezetesebb vagy legkiválóbb filmjei a Rockytól kezdve a Csoda a jégen című alkotáson át az Eddie, a sasig? Az esélyek legyőzéséről: hogyan küzdi fel magát egy esélytelen kis senki (vagy épp egy csapatnyi belőlük) a csúcsra, és jut el a döntőig/nyeri meg azt, dacolva az elvárásokkal. A Pénzcsináló első látásra mintha pont ilyen dramaturgiát futna be: a lesajnált kiscsapat – más eszköze nem lévén – a számok terén kezd fegyverkezésbe; a rendhagyó módszer először csapaton belül is mindenki szemét szúrja, majd lassan érkeznek a sikerek, és mindenki elhallgat; az Athletics pedig a csúcsra fut.
Csakhogy az Oakland menetelésének semmiféle szentimentális gyönyöre nem volt; ez nem A legjobb dobás, ahol egy indianai kiscsapat az oddsok ellenére a csúcsra jut; és nem is a Leicester City bajnoki győzelme, amikor egy esélytelen klub ifjú tehetségekkel és levitézlett játékosokkal a keretében fittyet hány a fogadóirodákra. A Billy Brand (Jonah Hill) statisztikussal felvértezett Billy Beane nem sokat adott a játékosokra; sőt, magára a játékra sem.
Mint elmondta: őt egyedül a győzelem érdekli; mégpedig a végső győzelem – ha nincs meg ugyanis a bajnoki cím, mit sem érnek az előtte elért diadalok.
Épp ezért még a meccseket sem nézte végig – kocogás vagy gyúrás közben bele-belehallgatott a rádión, de ennyi; nincs látványos örömködés vagy drámai szomorkodás az összecsapások végén. Hasonló a helyzet a játékosokkal: legyen szó filmről, vagy sportról, nézőként azt szeretjük, ha valami a statisztikák ellen szól; ezért komázzuk a nagy visszatéréseket, ezért drukkolunk a kicsiknek, és ezért szeretjük, ha egy szedett-vedett csapat ér fel a csúcsra. Az Athleticsnél azonban inkább ennek ellentétére volt példa: ha valakinek a számai esni kezdtek, vagy épp lehetőség volt egy jobb játékost olcsóbban megszerezni, zokszó nélkül bárkit elküldtek. Jellemző a filmre ennek a módszernek a bemutatása is: ahogy a meccsekből is csak apró részleteket látunk, úgy a játékosok közül is csak néhánynak villantja fel az arcát a mozi. Mindegyikük közepes baseballos, akiket pont azért tudnak leszerződtetni, mert senkinek sem kellenek: az egyik például azért, mert egy sérülés miatt egyszerűen furán dob. Az egész megfelel a hollywoodi dramaturgiának: kapnak egy utolsó esélyt egy csapatnál, ahol nem számít, ha más vagy, mint a többiek. Aztán ezek a játékosok is menthetetlenül számokká és Excel-táblázatokká változnak, majd nem egyet közülük úgy cserélnek vagy küldenek el, hogy Pittnek és társának egy arcizma sem rándul. Őket ugyanis kizárólag az eredmény érdekli – a győzelem számít, nem a részvétel.
Jellemző a hasonszőrű mozikra, hogy a főszereplőt valamilyen baljós múlttal vagy családi drámával támogatva próbálják 3D-sre hajtogatni. A Pénzcsináló itt is hasonló elven működik: olyan mintha, ámde mégsem. Pitt karakterét a munkáján kívül szinte kizárólag csak akkor láthatjuk, amikor kislányával van: tipikus, elvált szülőkre jellemző apa-lánya kapcsolat szoros időbeosztással, apróbb csipkelődésekkel és rengeteg szeretettel. A kislánynak azonban nagyon is fontos dramaturgiai szerep jut – de még véletlenül sem az, hogy extra dimenziót adjon Beane-hez. A film egyik legjobb jelenetében, magában a befejezésben viszont kiemelt a jelentősége. Az úttörő módszer ellenére az Atheticsnek nem jön össze a bajnoki cím, Beane-nek azonban így is sikerült bizonyítania: a liga egyik leggazdagabb csapata, a Red Sox kéri fel őt menedzsernek. Billy a döntésén gondolkodva betesz egy CD-t a kocsiban, amelyen a lánya énekel neki: Lenka The Show című limonádéját, melynek szövege tökéletesen összefoglalja Billy egész karakterét.
A lánya hangjára elérzékenyedő Pitt karrierje egyik legemberibb pillanatát hozza
– a jelenet első látásra egy szimpla epizód, amiben semmi nem történik, valójában azonban ebben a pár másodpercben történik minden, amiről az azelőtti több mint két óra szólt. A kamera elsötétedik, a feliratok pedig tudatják velünk: Beane elutasította a Red Sox ajánlatát, amivel minden idők legjobban fizetett csapatfőnöke válhatott volna belőle; a bostoni csapat azonban nélküle is adaptálta az Athletics taktikáját, amivel két évvel később, 1918 óta először sikerült megnyerniük a bajnokságot (így törték meg Babe Ruth, vagyis a Bambino átkát, amely önmagában is megérdemelne egy filmet). "Billy azóta is az éved utolsó meccsét próbálja megnyerni" – szól a felirat, a kislány pedig tovább énekel alatta: "A játék folytatódik, apa, akkora vesztes vagy, apa, akkora vesztes vagy".
A Pénzcsináló nem egy szokásos, felemelő sportfilm – ugyanis épp arról szól, amiről a végén dalolnak: hogy főszereplője, Billy Beane egy vesztes; mégpedig saját mércéje szerint. "Ha nem nyered meg az évad utolsó meccsét, mindenki magasról szarik rád" – mondja Beane, és eszerint is éli az életét: nem érdekli a játék, kizárólag a győzelem. Mikor szerződteti statisztikusát a csapathoz, szintén ez lebeg a szemük előtt: "Nem játékosokat veszünk, hanem győzelmeket". Mindez sokáig úgy tűnik, működik is: az Athletics 20, egymást követő meccset megnyerve rekordot állított fel, ám mindez mit sem számít Billy szerint, hiszen a végén nem ők győztek. Taktikájával megreformálta a baseball világát, ám bajnok ennek ellenére sem tudott lenni. A film mindezt képes egy egyszerű, daloló jelenettel bemutatni, ami ha akarjuk, nem több egy apjával csipkelődő kislány éneklésénél; ha viszont odafigyelünk rá, nemcsak a főszereplő karakterét magyarázza meg, de az egész sportvilág mozgatórugóját is. A mozi ugyanis az Oakland történetén keresztül az egész szórakoztatóbizniszről mesél; legyen szó sportról, zenéről, vagy akár filmről, a minta ugyanaz: valaki valami egyedit vagy forradalmit használva feltűnik, ám ha túl sikeres lesz, biztos hogy lecsap rá a mainstream és menthetetlenül magába olvasztja.
Azóta persze számtalan cikk született már arról, miben tér el a Pénzcsináló a valóságtól; 20 év elteltével Beane karrierjére is másképp tekintünk már; ahogy a moneyball módszerére is. Bennett Miller filmjén azonban nem fogott az idő: Steven Zaillian és Aaron Sorking forgatókönyvpápák szkriptje metszően intelligens és pörgős; a vágás és az operatőri munka pedig kiválóan reflektál az eredményorientált sport hideg és adrenalintól duzzadó világára. A mozi csúcsa azonban továbbra is Brad Pitt, aki látványos külsőségek nélkül is annyi élettel tölti meg Beane figuráját, hogy két óráig mind elhisszük, hogy valójában egy hőst látunk.
A Pénzcsináló elérhető a Netflixen
