Ciro Guerra 2015-ös filmje, A kígyó ölelése mintha minden vele egykorú filmes irányzattól és zsánertől elszakadva, a maga saját kis mikrokozmoszában létezett volna – paradox módon szinte sokkoló volt kontemplatív komótosságával és régimódi, de időtlen motívumválasztásaival. A rendező új filmjével már kissé jobban rákapcsolódik kora áramlataira (Narcos és a hasonszőrű Escobar-életrajzok), de épp csak megidézi a gengszterfilmek toposzait, már szét is szereli és transzformálja is azokat.
A rendhagyó bűnfilm főhősei a Kolumbia északi részét benépesítő wayúu törzs tagjai. Az egyik befolyásos klán mátriárkájának lánya épp most lejti el első rituális táncát kérőinek. A klánon kívüli, kávécsempészésből élő Rapayet vet szemet Zaidára, de nincs elég pénze a hatalmas hozományra. Spanyol ajkú barátjával áttérnek a marihuánacsempészetre, ami láthatóan jobban jövedelmez, hála az országban rendre felbukkanó amerikaiaknak. A fiatalember elnyeri Zaida kezét, de ezzel párhuzamosan romlásba dönti a hagyományaikhoz ragaszkodó klánt. Guerrát és rendezőtársát, Cristina Gallegót szinte etnográfusi láz fűti, amikor a néző elé tárja a wayúuk ezerszínű szokásait. A túltelített, szinte pszichedelikus jelenetek egyszerre bizsergetően idegenek és ismerősek, megidézik Jodorowsky látomásszerű filmjeit, de ahogy a chilei-mexikói rendezőnél, úgy Guerránál sem puszta öncél a vizuális gyönyör. Az átkelés madarai ugyanúgy az erjedő, mutálódó hagyományok és a gyökértelenné váló generációk elsiratása, mint A kígyó ölelése.
Forgalmazza a Mozinet
