Interjú

„Az egyetlen világutazó”

Gianni Di Gregorio filmrendező, színész

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2020. április 5.

Mikrofilm

Új filmje, a Világpolgárok megjelenésünk napján kerül Pesten a mozikba. A helyben utazó nyugdíjasokról szóló komédia alkotójával öregségről, helyhez kötöttségről és szolidaritásról beszélgettünk telefonon.

Magyar Narancs: A Világpolgárok a bakancslistás szubzsánert erősíti. Miért fogott hozzá?

Gianni Di Gregorio: Specialista vagyok. Matteo Garrone, akivel sokat dolgoztam együtt, a többi közt a Gomorra forgatókönyvén is, egyszer azt mondta, hogy miért nem csinálsz filmet egy szegény olasz nyugdíjasról, aki arra kényszerül, hogy másutt keressen magának boldogulást, mert kevés a pénze. Elvégre az öregek specialistája vagy. Megtetszett az ötlet, két évig dolgoztam rajta, először novellának írtam meg. De akárhogy is néztem, kevésnek, unalmasnak tűnt, hogy egy figurára szabjam a történetet. Ezért megtripláztam a szereplőket, és magam is nagyon jól szórakoztam a három kis balféken, akik tele vannak lelki vitalitással, humorral. Már javában dolgoztam a forgatókönyvön, amikor a bevándorláshoz kapcsolódó tengeri tragédiák spontán módon bekerültek a történetbe. Így született a fiatal afrikai alakja, aki gumicsónakkal érkezett Olaszországba, és Rómában keres munkát. A srác önmagát játssza a filmben. Kitaláltam, hogy társuljon az „álomutazókhoz” mint az egyetlen valódi világutazó. A fikció és a valóság gyönyörűen összeért, mert Gabunak az volt a vágya, hogy a családjával Kanadába jusson. És ez az álma – részben a filmnek is köszönhetően – megvalósult, a gá­zs­ijából tudta fedezni az utazás költségeit. Hiszek abban, hogy a szolidaritás mindannyiunkban megszólítható, mindig arról beszélünk, hogy a fiataloknak tisztelniük kell az öregeket, de szerintem a felnőtteknek éppúgy dolga, hogy segítsék, támogassák, tiszteljék a fiatalokat, különösen olyan helyzetekben, mint amilyeneket a szegénység vagy a menekültválság szül.

MN: Ön egy lusta, unatkozó, siránkozó nyugdíjas latintanárt alakít a filmben, aki nem teszi ki a lábát a saját megszokott közegéből, Róma Trastevere negyedéből. Ilyen valóban?

GDG: Sajnos tökéletesen hasonlítok a professzorra, ugyanolyan félős, gyáva fickó vagyok, mint ő. Félek a változásoktól, az ismeretlentől, bármitől, ami kimozdít a hétköznapi rutinból.

MN: Évtizedes barátokként ugratják egymást a csóró Attiliót alakító Giorgio Colangelivel és az öreg rocker külsejű Ennio Fantastichinivel. A civil kapcsolatukat adaptálták a filmvászonra?

GDG: Ennio nem sokkal a forgatás után meghalt. Nagy színész volt, aki az emberségével, a jóságával levett minket a lábunkról. De korábban nem ismertük egymást személyesen. Giorgio színpadon és filmen is a hivatása nagy „bölénye”, bármit játszik, súlya van a jelenlétének. Ők vitték a filmet.

MN: Miért játszódik minden filmje a Trasteverén?

GDG: A Trasteverén születtem, és ha csak nem következik be valami eget verő változás, itt is fogok meghalni. Az egész életemet ebben a negyedben töltöm, csak ritkán járok el máshová. A Trastevere Róma legbohémebb része, itt laknak a legvidámabb emberek az egész városban. A világ minden tájáról jönnek ide turisták, művészek, átutazók, úgyhogy rengeteg ismeretségre és barátságra tehettem szert anélkül, hogy kimozdultam volna. A Trastevere valahol a börtönöm, a végzetem.

MN: Van bármi jelentősége annak, hogy míg nemzetközi forgalmazásban Világpolgárok címen fut a film, Olaszországban Távol, távolra változtatták?

GDG: A producerek mindenbe beleszólnak, így ebbe is. Igazán nem tudom, mi az oka, én ragaszkodtam volna a világutazókhoz, ami mögött ott a humor, az irónia, hogy ez a három röghöz kötött fazon tulajdonképpen nem akar elmenni, világot látni. Mindannyian beérik az utazásról való álmodozással, a készülődéssel. De mindenkinek kell valami motiváció, amivel továbbgörgeti a megszokott életét. Öregen meg pláne így van, olykor magamon is tapasztalom, hogy valamivel el kell űzni a feleslegesség tudatát.

MN: Filmjének fontos szereplője a mérhetetlen bürokrácia, az utazáshoz szükséges papírok beszerzésének a kálváriája a különböző hivataloknál, illetve a banki kamatok és adóterhek elszabadulása.

GDG: Olaszország nehéz gazdasági helyzetben van. Különösen két korosztályt, az időseket és a fiatalokat érinti a pénz elértéktelenedése, az áremelkedés, a keresetek vásárlóértékének a csökkenése. Mindez elvándorláshoz vezet, sokan a jobb feltételek és a megélhetés miatt külföldön vállalnak munkát. De hosszú távon ez nem megoldás. Valahol ennek a helyzetnek a tarthatatlanságát is akartam ábrázolni. Van bennem némi idealizmus a tekintetben, hogy kinek-kinek belülről is kell tenni azért, hogy a körülmények változzanak, nem elég folyton csak panaszkodni.

MN: Ön az olasz film legidősebb pályakezdő rendezője.

GDG: Ötvenhét évesen készítettem az első filmemet, a Vénasszonyok nyarát, és elsőre megnyertem vele a Donatello-díjat és a legjobb rendezés Arany Oroszlánját. Mindenki röhögött, amikor a színpadra hívtak Velencében mint pályakezdő rendezőt. Nagyon fel kellett kötnöm a gatyámat, hogy komikusi és forgatókönyvírói előélettel legyőzzem a szemérmességemet, és elhitessem magammal, képes vagyok másokat dirigálni. És ebben nagy szerepe volt Garronénak, akit az első filmje láttán megkerestem, hogy szívesen dolgoznék vele. Eleinte segédrendezőként vettem részt a forgatásokon, majd a Gomorránál már bevett a forgatókönyvíró csapatba. Jól jön nekünk a humorod, mondta, holott az összes humoros mondatomat kihúzta.

 

Neked ajánljuk