Nem csak a karriercsinálást nem siette el, filmjei is ráérős tempójúak, apróságokról szólnak, esendő emberek egyszerű történeteivel ismertetnek meg. A hang személyes, már-már bizalmas (mint a nagy komikusok, Chaplin, Buster Keaton vagy Tati, az író-rendező mindig maga játssza a főhőst is), a leheletfinom humor az emberélet banális fordulataiban egyszerre láttatja meg a nagy dolgok nevetséges pitiánerségét és a mikrotörténések, észre sem vett gesztusok sorsformáló erejét. Hőse, Gianni a legkevésbé sem hősies. Nem keresi a konfliktust, inkább kerüli, nincsenek nagyratörő céljai, csak szeretné – ha lehet, és ha a körülmények és ambiciózusabb embertársai megengedik – egy picikét jól érezni magát; netán, ha valahogy esetleg úgy alakul, még boldognak is lenni. Szinte bocsánatot kér, hogy létezik, de azért el sem hagyja magát, végül mindig úgy alakítja, hogy a dolgok jóra forduljanak, s ne csak saját maga számára. Öntörvényűen alkalmazkodik.
A Vénasszonyok nyarában (2008) ötvenes kamasz fiúként dédiszitterkedik, társaságra vágyó mamáját s annak barátnőit gardírozva. Ugyanő magányos agglegényként randizni próbál hozzá illő s nem illő, ugyancsak magányos asszonyokkal a Gianni és a nők c. komédiában (2011). A Magyarországon sajnos nem bemutatott, 2014-es Buoni a nulla (kb. használhatatlan, de itt inkább: töketlen) nyugdíjba menni nem hagyott, ráadásul az extra szolgálati időt a konglomerációba helyezett, lánya által otthonából is kitúrt hivatalnoka orvosi tanácsra, az elszenvedett méltánytalanságokat levezetendő amorális lesz, mégis: az ő kisszerű gonoszkodásai váltják meg örökös háttérbe szorítottságából élhetetlen barátját-kollégáját, aki végül, akárcsak Gianni, még az elérhetetlennek gondolt nő szerelmét is elnyeri.
A „világpolgárok” már hárman vannak. Az ún. életből kiszorult vagy erősen kiszorulóban lévő kisnyugdíjasok (sőt egyiküknek még csak nyugdíja sincs) egymásból merítenének erőt ahhoz, hogy céltalanná lett sorsukon változtassanak. Az a mesterterv, hogy az örökös anyagi problémák elől majd egy olyan országba települnek, amelyben az otthon szűkösnek számító nyugdíj kényelmes(ebb) életet biztosít. Van ilyen filmje az angoloknak, Keleti nyugalom (John Madden, 2011, illetve a második rész 2015-ben), egy tinivígjáték gerontováltozata, abban tényleg el-utaznak az öregfiúk, -lányok életet élvezni Indiába, az nagyon népszerű. Di Gregoriónál viszont már az elején látszik, hogy itten nem lesz elutazva sehova. De még sok döntést kell meg nem hozni, sok dolgot el nem intézni, meg nem tanulni, számba venni a terv megvalósításának buktatóit, hogy elérkezhessenek végre oda, ahová mindig is szerettek volna: saját elhasznált, de reménytelenségében legalább otthonos életükbe. Ez a nagy igyekezettel folytatott egy helyben toporgás – amellett, hogy számos, kedvesen vicces jelenetben engedi feltárulni a három öreglegény gyengeségeit, az ember mindennapi túlélési stratégiáinak gyarlóságát – azt a felismerést tartogatja, hogy egy életút nem véletlenül vezet oda, ahová. Mégsem kudarc ez a sietős otthon maradás. Van benne önismeret, elfogadás, megbékélés – és egy meglepően nemes gesztus a saját életterét egészen más okból elhagyó afrikai menekült felé. Egy gesztus, amire csak kisemberek képesek.
Forgalmazza a Cirko Film
