Az öltönyös rosszfiúktól a kaszkadőr Brad Pittig – Tarantino filmjei rangsorolva

  • Szabó Ádám
  • 2019. augusztus 8.

Mikrofilm

10 tetszőlegesen kiválasztott filmrajongó legalább fele biztos a kedvenc rendezői között emlegeti őt.

Quentin Tarantino magából és filmjeiből is brandet épített; újradefiniálta a független filmeket; most pedig épp Hollywoodot igyekszik megmenteni.

Legújabb filmje, a Volt egyszer egy Hollywood magyar bemutatójára leporoltuk eddigi filmjeit. Nagyon szubjektív rangsor következik!

9. Jackie Brown

Tarantinót azért lehet, sőt, azért szokás szeretni, mert annak ellenére, hogy felmászott Hollywood csúcsára, soha nem szűnt meg filmrajongónak lenni. Mindig is saját fixációiról forgatott, legyenek azok a spagettiwesternek, a wuxiák vagy épp blaxploitation mozik és azok királynője, Pam Grier.

És Tarantino legjobb formájában épp azért zseniális, mert egyáltalán nem kell kedvelni mindezeket, hogy a filmjeit élvezhessük. A Jackie Brownt szokás a leginkább elfeledett filmjeként emlegetni, amit mintha csak az utóbbi években fedeztek volna fel maguknak a kritikusok – ma már a legtöbb Tarantino-listán igen előkelő helyen szerepel, a közönség viszont továbbra sem hajlandó a Ponyvaregénnyel egy polcra helyezni.

Pedig a direktor kézjegye ugyanúgy ott vibrál a Jackie Brownon is – csak épp hiányzik belőle az a nézőt torkon ragadó lendület, amit megszokhattunk; ráadásul mintha a referenciák felett is eljárt volna az idő.

8. Grindhouse – Halálbiztos

A Halálbiztosnál hasonló érzése van az embernek, mint a Jackie Brownnál: Tarantinót sokkal inkább lekötötte a kedvencei előtti főhajtás, mint az, hogy szerelemprojektjét valóban megpróbálja eladni a nézőknek. Másrészről viszont: ki a fenét érdekelnek a nézők, amikor kebelbarátjával, Robert Rodriguezzel képes volt összekaparni elég pénzt egy két felvonásos Grindhouse-filmre?!

A Halálbiztos Tarantino talán legkevésbé ambiciózus mozija, ami legalább annyira szórakoztató, mint amennyire próbára teszi a nézőt – párját, a Terrorbolygót ugyan könnyebb szeretni, de hamarabb el is felejtjük. A Halábiztos fináléjának, vagy épp Zoe Bell mutatványának viszont ott a helye a rendező legjobb jelenetei között.

7. Aljas nyolcas

Az Aljas nyolcasnál jobb példa nem is kell a Tarantino-közhely szemléltetésére, miszerint filmjei akkor működnek legjobban, ha hagyja színészeit csak ülni és beszélni; minden egyéb – a humor, a feszültség, a dráma – pedig csak szép lassan felkúszik a vászonra.

Mára rendhagyónak számító, 70 mm-es formátuma nagyobb hájpot váltott ki, mint maga a cselekmény, ami mindenképpen árulkodó – mára azonban akár minisorozat formájában is élvezhetjük a filmet, ha nem zavar minket, hogy épp ez a Tarantino-mozi kiált leginkább vágóolló után.

6. Django elszabadul

Pénzügyileg legsikeresebb filmje hozza talán a legtisztább formában a rendezőre jellemző „azt veszel ki a zsákból, amit csak szeretnél”-attitűdöt: bosszúfilmként ugyanúgy működik, mint posztmodern történelmi leckeként; ráadásul azok se menekülnek el előle, akiknek lövése sincs, mire utal a főszereplő neve.

Egy szép emlékű, Kortárs western című egyetemi kurzusomon órákat töltöttünk el azzal, hogy kibogozzuk, melyik karakternek hol is van a helye a western- és a Tarantino-univerzumban – Jamie Foxx, Christopher Waltz vagy épp Leonardo DiCaprio jutalomjátékának élvezetéhez viszont mindezek tisztázására egyáltalán nincs szükség.

5. Kill Bill

Hat évet kellett várni rá, de Tarantino két részes bosszúdrámája akkorát ütött, mint egy atombomba. Friss, stílusos, hátratekintő, ám előremutató film, ami brutális és gyönyörű – még akkor is, ha a Vol. 2 soha nem ér fel az első felvonáshoz.

Magyarországon a korhatár-karikákat körülbelül annyira veszik szigorúan, mint a szelektív hulladékgyűjtést – erre a filmre azonban képtelen voltam gyerekként beimádkozni magam a jegypénztárnál. Szerencsére fél évvel később a videotékából már gond nélkül elhozhattam – még szerencse, hogy a DVD-t a VHS-sel ellentétben nem lehetett rongyosra nézni.

4. Volt egyszer egy Hollywood

Már a Halálbiztosnál is egyértelmű volt, hogy Tarantino bármit megengedhet, és meg is enged magának – a Volt egyszer… attitűdje is ehhez hasonló: 1969-ben járunk, az amerikai történelem egyik legmozgalmasabb és legizgalmasabb évében, Tarantino korszak előtti fejhajtásában azonban gyakorlatilag alig történik valami.

Egy levitézlett western-sztár hűséges kaszkadőr barátjával az oldalán igyekszik életet lehelni karrierjébe, miközben hippi hordák szállják meg a neonfényekkel tarkított Los Angelest és környékét. Ez a körítés, ami azonban valójában történik: DiCaprio figurája feminizmusról beszélget egy gyerekszínésszel a forgatás szünetében, hülyét csinálnak Bruce Lee-ből, Brad Pitt pedig kutyáját rituálisan etetve olyan laza, mint még soha.

Mindezek néha csak egymás mellett liffegnek a vásznon – a Volt egyszer… ugyanis inkább úgy működik, Tarantino kaleidoszkópja a 60-as évekről, egy letűnt kor Hollywoodjáról, amit ha eleget forgatunk, lassan kiad egy töredezett képet a sztárkultuszról, az elmúlásról – meg vagy ezer másik dologról, amit belegondolunk.

3. Becstelen Brigantyk

„Ez lett a kibaszott mesterművem” – hangzik a film utolsó, kamerába mondott sora; a hübrisz pedig helytálló. A film egyszerre érződik végtelen pontossággal megtervezett, feszes háborús mozinak és egy őrült karneválnak, ami végig a szakadék szélén táncol – de csak sikerül neki a mutatvány!

A puskák és kések tusáját csak az egymásnak feszülő szövegek überelik, mindez pedig egyszerre vicces, izgalmas és látványos – a westernhez hasonlóan háborús filmre is ritkán mondjuk, hogy menő, de Tarantinónak ezt is sikerült összehoznia.

2. Kutyaszorítóban

Minden ezzel a filmmel, na meg a Like a Virgint értelmező beszélgetéssel kezdődött. Az egész mozi lényege benne van ebben a kezdőjelenetben: Tarantino Madonna slágeréhez hasonlóan saját szájízére szabja a heist thriller műfaját, mindezt pergősen, viccesen, olyan értelmet keresve – és találva – benne, amit egyébként nem szokás.

Első filmjével úgy tette le névjegyét, ahogy kevesen; minden benne van, amit ma tarantinósnak értelmezünk – kár, hogy a saját maga által felállított lécet később csak elvétve érte el – bár egyszer meg is ugrotta.

1. Ponyvaregény

Kevés akkora hatású film készült az elmúlt néhány évtizedben, mint ez – épp ezért pont egy könyvtárnyival több értelmezés, magyarázat és dicshimnusz született róla, mint ami feltétlenül szükséges.

A Ponyvaregény Tarantino igazi és megkérdőjelezhetetlen mesterműve – már-már annyira unalmas ezt felhozni legjobbjaként, mint az Aranypogárt emlegetni, mint minden idők legkiválóbb filmje.

Érdemei taglalása helyett ezért inkább arról írok, számomra miért hatott relevációként a Ponyvaregény: tizenévesként először láttam valami olyat, ami egyszerre volt ismerős, de mégis teljesen más, mint az addig látott mozik; úgy éreztem, nem csak a film rettenetesen menő, de én is az vagyok, amiért tetszik; rajongtam és viszolyogtam; mindenekelőtt pedig rájöttem, hogy nem kell valamit tökéletesen érteni ahhoz, hogy élvezzem.

Neked ajánljuk