Valahol napjaink Nyugat-Európájában hősünk betéved egy klubba, angolul próbál sört rendelni, de nem értik, kénytelen kézzel-lábbal mutogatni. A sarokban pengető Adriano Celentanóra emlékeztető figura nem köti le, amúgy is siet. Zsebében a Pink Floyd géniuszának, Roger Watersnek gigantikus Fal-koncertjére szóló jegyével továbbáll, de a helyszínen nyoma sincs a produkciónak, a megszólított járókelők pedig már nem is értik, hogy milyen programot vár egy stadionnál, amikor nincs meccsnap.
Úgy látszik, itt mindenki megőrült, jólesne hát egy kis testi-lelki felfrissülés, de jógastúdió sincs egy darab sem a városban. Vissza a szállodai szobába, ahol dolgozgatna-netezgetne kicsit, de az iPadje lemerült, töltőt nem tud szerezni hozzá, mert hát ilyen kütyüvel az életben nem találkoztak még a recepción. Marad a tévé. Hiába kapcsolgat, zenecsatornát nem talál, csak egy philadelphiai musicalközvetítést, ahol nem lehet nem észrevenni, hogy kizárólag a színházterem egy jól elkülönített szegletében ülnek fekete nézők.
Mégis mitől lett ennyivel vacakabb hely a világ? A film során a főszereplő és a néző erre keresi a választ, hogy aztán szép lassan összeálljon a kép: John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr sosem csinálták meg a Beatles-forradalmat. Egyedül hősünket szalajtották abból a gazdagabb világból, ahol ez mégis megtörtént.
| ||
A vázolt alaphelyzet, ha nem is forgatókönyvérett, mégis valahonnan innen kellene indítani a „mi lenne, ha a Beatles sosem létezett volna?” felvetést. Igen ám, de akkor az a veszély fenyegetne, hogy az önfeledt szórakozáson túl a néző még gondolkodna is, márpedig (a Trainspotting, de legkésőbb A part óta csak) a legelemibb nézői igények kiszolgálásában utazó Danny Boyle nem vállal efféle kockázatokat. Yesterday című filmje sem több egy olcsó gegnél, amelyben egy önjelölt zenésznek megadatik, hogy sajátjaként adhatja el a liverpooliak dalait, mert az övén kívül mindenki agyából törlődött a Beatles-mappa.
Megtudhatjuk még, hogy a mások tollával ékeskedés szorongáshoz vezet, ja, meg még azt is, hogy ebben a világban nem lenne sem Coca-Cola, sem cigi, sem Harry Potter. Hogy miért pont ezek? Csak. A filmből nem derül ki; a háromban csak annyi a közös, hogy egyiknek sincs sok köze az együttes pályafutásához.
Pedig a Beatles éppen elég muníciót szolgáltatott ahhoz, hogy kis túlzással disztópiát fessünk egy nélkülük élő világról.
A zene
Kezdjük ott, hogy ha ők nem kezdtek volna saját maguknak dalokat írni, talán ma is élesen elválik egymástól a dalszerzői és az előadói munka. Ha ők nem inspirálják Mick Jaggert és Keith Richardsot önálló számok írására, elég valószínű, hogy a Rolling Stones szekere sem gördül soha (NB. első értelmezhető kislemezük, a Lennon–McCartney-szerzemény I Wanna Be Your Man sem születik meg). A 60-as évek végi Pink Floyd hangzásvilága, kísérletező attitűdje ugyancsak a Beatlesből nőtt ki; ilyen alapok nélkül a progresszív rock biztosan soha nem szökken szárba, de a komplett pop-rock szcéna is bizonyosan más irányba fejlődik, ha egyáltalán.
Ki tudja, ki lett volna az első, aki a komolyzenéből lop át hangszereket az ún. könnyűzene világába, ha nem McCartney a Yesterday felvétele során. Még ennél is valószínűtlenebb, hogy valaha hallhattunk volna a popzenében szitárt, ha nincs Harrison indiai orientációja. Akad-e bárki, aki stúdióban szalaghurkokkal kísérletezik, hogy olyan, mai füllel is szürreális hangképet állítson elő, mint amilyet a Tomorrow Never Knowsban hallhatunk? A koncept-albumok talán a Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Bandje nélkül is elterjednek, de valószínűbb, hogy nem.
1964-ben ők koncerteztek először stadionban (Kansas City), előtte fel sem merült ekkora igény zenei produkció iránt, és sosem fogjuk megtudni, ki lett volna képes ezt megteremteni. Azt is ők engedték meg maguknak először, hogy felhagyjanak az élő fellépésekkel, és stúdiózenekarként folytassák – hogy aztán két és fél évvel később egy londoni háztetőn adjanak be nem jelentett koncertet, 100 százalékban új számokkal.
A különböző tévés meghívásokból annyira elegük lett, hogy új számaikhoz inkább rövid videókat forgattak, és azokat küldözgették maguk helyett a világ tévécsatornáinak. A példájukat sokan követték, mire önálló műfajjá vált a videoklip, egy évtizeddel később pedig megkezdte működését a Music TV.
A világ
A Beatles hatása nem áll meg a könnyűzene határainál. A nyugati világ indiai kultúra iránti nyitottságához például az együttes 1968-as Mahareshi jóginál tett rishikeshi útja is nagyban hozzájárult. Békemozgalmár zenészek bizonyára felbukkantak volna Lennon nélkül is, de az ő ez irányú aktivitása ma is sokaknak jelent igazodási pontot.
Az egyik legritkábban méltatott érdeme a Beatles fémjelezte brit inváziónak, hogy globálisan felélénkült az érdeklődés az angol nyelv iránt. A világ fiataljai egyszerűen érteni akarták, miről szólnak a dalok, amelyekért megőrülnek. Korábban nem volt ritka, hogy a külföldön koncertező együttesek helyi nyelven is előadták egy-egy számukat, sőt, a kezdeti időkben még a Beatles is felvette a Komm, gib mir deine Handot (I Want to Hold Your Hand) és a Sie liebt dicht (She Loves You), később azonban minden ilyen irányú felkérést határozottan visszautasítottak. Egy bátor filmes megjátszhatná, hogy mondjuk, a franciát teszi meg a Beatles-mentes világ közös nyelvének.
Ami pedig az iPadet illeti: Steve Jobst lenyűgözte, ahogy Lennon újra és újra nekiugrott a Strawberry Fields Forever felvételeinek, és bár a szerzőn kívül bárki talált volna közöttük több tökéletest is, ő egyikkel sem volt elégedett. Jobsban ennek hatására állt össze későbbi cégfilozófiája, amit úgy foglalt össze: „tökéletesíteni és tökéletesíteni”. Mellékszál, hogy az Apple nevet is a kedvenc együttese által alapított kiadótól kölcsönözte, ami végül félmilliárd dollárjába fájt. Vajon hány személyes sikertörténet nem jött volna még létre Beatles-inspiráció nélkül?
A legméltatlanabbul elfeledett történet vitán felül az, amikor a szegregáció ellen álltak ki. Egy 1964-es philadelphiai koncerten – néhány nappal a több mint 300 sérültet követelő etnikai zavargások után – feltűnt nekik, hogy a közönség soraiban kizárólag fehér rajongók sikítoznak. Nyilvánvaló volt, hogy ez nem a véletlen műve, és világossá tették, ez nem fordulhat elő többé az ő fellépéseiken. Amikor a fülükbe jutott, hogy Jacksonville-ben a fehér és fekete közönség elválasztására készülnek, garanciát kértek a szegregáció felfüggesztésére, máskülönben lemondják a koncertet.
A zsarolás bejött, a floridai városban először bulizott együtt fekete és fehér. Egy évvel később már szerződésbe foglalták a deszegregációt mint színpadra lépésük egyik feltételét. Senki sem állítja, hogy a Beatles nélkül ma is lenne fekete szektor, de egy húsz évvel ezelőtti Danny Boyle még biztosan mert volna így provokálni. Kár, hogy nem akkoriban nyúlt a Beatles-témához.
| ||
A legnagyobb baj a filmmel az elszalasztott lehetőség. A rajongók továbbra is rajonganak, a Beatlesről csak a retró rádiókban hallott húsz szám alapján felületes képpel rendelkezők pedig – ha véletlenül be is tévednek a moziba – szinte semmivel sem fognak többet érteni mindabból, mitől is a Beatles volt a Beatles, és nem bárki más.
A szerző politikai elemző, a Beatles 50 című, 2012-től 2017-ig működő blog szerzője.
