Magyar Narancs: Hogyan esett rád a választás?
Víg Mihály: Fogalmam sincs, miért én jutottam Béla eszébe, de miután egyszer azzal keresett meg, hogy tanuljak meg egy harminckét oldalas szöveget, és ha azt el tudom mondani, akkor én leszek Irimiás, nem ellenkeztem, megtanultam. Noha nagyon nagy megtiszteltetésnek vettem a felkérést, nem nagyon értettem. Olvastam a könyvet, és annak alapján mindenkit el tudtam volna képzelni erre a szerepre, csak magamat nem. A figurában volt egy amolyan ál-Krisztus dolog, hogy legyen olyan Nyecsájev-szerű, legyen hihető, ha szépeket mond.
MN: Nem féltél a kudarctól?
VM: Ez így nem merült fel. Nagyjából tisztában voltam azzal, hogy mi a színészet, voltam amatőr színész. Tudom, hogy ez nem sokat jelent, de azért számított valamennyit. Érdekelt a színház. Az pedig különösen megnyugtató volt, hogy a többi szereplővel eleve jóban voltam, sőt a többségük hozzám hasonló amatőr volt. Amit utólag sajnálok, az az, hogy nem adtam át magamat annyira, mint amennyire kellett volna. Valójában itt jelentkezett leginkább a főiskolai kiképzettség hiánya; sokkal jobban alá kellett volna magam vetnem a szerepnek, nem kellett volna például azon gondolkodnom, hogy Irimiás miért lett spicli. Ráadásul akkor, az 1990-es évek elején még nem is sejtettük, hogy ez mennyire komoly dolog, hogy pont azokról derül ki, hogy téglák voltak, akikről senki nem gondolta.
| ||
MN: A kezdetektől fogva érezted, hogy grandiózus filmet forgattok?
VM: A film hossza soha nem került szóba, és sokaknak csak a forgatás közepe felé kezdett derengeni, hogy ez egy hosszú film lesz, persze akkor sem az, hogy ilyen hosszú. Nem volt forgatókönyv, Béla az eredeti regényt használta: kinyitotta a könyvet a vonatkozó oldalon és akkor azt filmesítettük meg. Ez főleg az öreg filmgyári rókáknak nem tetszett, sustorogtak, hogy miért csak ősszel meg tavasszal lehet forgatni, miért kell a világ végére lemenni egy kocsmabelsőért, amikor azt a fóti stúdióban is fel lehet építeni. De mielőtt elkezdődött volna a forgatás, Tarr felkutatta az összes lehetséges helyszínt, nem volt semmi improvizáció. Nem véletlenül mondta Medvigy Gábor, a film operatőre, hogy még soha nem dolgozott ennyire előkészített filmen.
MN: Ugyanez a zenére is állt?
VM: Igen. Béla tudta, hogy melyik részekhez kellenek zenék, például az álomhoz, vagy a kocsmába, hogy kell gyorsabb, lassabb… Volt egy lista. Felvettünk mindent a forgatás előtt, és a zenék végül oda is kerültek, ahová terveztük.
MN: Emlékszel a magyar premierre?
VM: Arra emlékszem, hogy nagyon sokan meg akarták nézni a Filmszemlén, nem fértek be, ezért majdnem párhuzamosan az Ugocsa moziban is levetítették; úgyhogy amikor vége volt egy felvonásnak, akkor a tekercset kocsival átvitték, és ott kezdték vetíteni. (A Sátántangó különdíjat kapott az 1994-es Filmszemlén, a fődíjasok Szász János Woyczek és Tóth Tamás Vasisten gyermekei című filmjei lettek – L.T.) Persze azt nem tudhattam, hogy a Sátántangó valaha világsiker lesz, de abban biztos voltam az elejétől fogva, hogy nagyon jó film.
Sátántangó - Irimiás és Petrina a százados úrnál
null
MN: Nem merült fel, hogy más Tarr-filmekben is szerepelj?
VM: Nem. Béla azt mondta, hogy Irimiással véget ért nála az én színészi pályafutásom.
MN: Hogyan változtatta meg az életedet a Sátántangó?
VM: Viccesen azt szoktam mondani, hogy fogalmam sincs, hogy mennyire híres vagyok. Mindig meglep, ha külföldön járok, mennyire komolyan vesznek, elájulnak attól, hogy „személyesen a Víg Mihály” – ez a Tarr-filmeknek köszönhető. De már csak azért is meglep mindez, mert itt, Magyarországon ebből az égvilágon semmit nem érzek.
