Bertrand Blier: A mozinak a kiszámíthatatlanság az egyik legjellemzőbb sajátja

Mikrofilm

Mindig is olyan írókhoz, könyvekhez, alkotókhoz vonzódtam, akik túljutottak az élet normalitásán – mondja egy még 2011-ben készült interjúnkban a napokban elhunyt francia filmrendező. Ezt a beszélgetést idézzük most fel, rá emlékezve.

A kora hetvenes éveit taposó direktor most éppen öt év mozis hallgatás és színpadi dicsfény utáni, Jégkocka koccanás (más fordítás szerint: A jégkockák zörgése – a szerk.) című új filmjében az ember halálos ellenségével, a rákkal találkozik. Ironikus művét az I. Frankofón Filmnapokon vetítik, míg az Örökmozgó retrospektív vetítéssorozatot szentel munkásságának.

Magyar Narancs: Az milyen már, amikor egy pasasnak úgy mutatkozik be a másik, hogy uram, én vagyok az ön rákja?

Bertrand Blier: Elmesélhetővé próbáltam tenni egy hétköznapi értelemben véve elmesélhetetlen történetet. Nincs épeszű ember, aki normális körülmények között személyes kapcsolatot kívánna kialakítani a betegségével. Két eset van többnyire: a menekülés vagy a küzdelem. Én egy harmadik utat választottam. Mindebben az is közrejátszott, hogy amióta ezt a tervet dédelgettem magamban, számottevő változások, ha úgy tetszik, eredmények születtek a rák gyógyításában. Ha valakinek azt mondta az orvosa húsz-huszonöt évvel ezelőtt, hogy uram vagy hölgyem, ön rákos, akkor az szinte egyenértékű volt az illető halálos ítéletével. Manapság már nem egyenlő feltétlenül a halállal. Jobban, szabadabban lehet akár viccelődni is vele.

MN: A Jégkocka koccanás már-már meg is barátkoztatja velünk: rengeteg humort, reményt, cinkosságot is belevitt a két színész, Dupontel és Dujardin kettősébe.

BB: Igazat szólva magamnak írtam a forgatókönyvet, később találtam rájuk. Mindketten nagyon karizmatikus figurák, valahol az ördög és az angyal szélsőségeit hozzák.

MN: Állandóan hangoztatja, hogy csak a színészek miatt folytatja a filmezést.

BB: Így van! Csináltam már elég filmet ahhoz, hogy megunjam és abbahagyjam az egészet. Dupontel és Dujardin visszahozták a mozis csikóéveimet. A Tojástánc Depardieu-jét és Dewaere-jét juttatták az eszembe. Szinte harminc évet fiatalodtam velük.

MN: Mi a véleménye arról, hogy a mai nyugati társadalom még mindig inkább retteg a haláltól, mintsem megbékél vele?

BB: Valóban nem tudunk mit kezdeni sem a halállal, sem az elmúlással, sem a betegségek elfogadásával. Másfelől azt látom, főként a rák esetében, hogy a hajdani halálos ítélet hullaszagát felváltotta valamiféle igény a küzdelemre. Ha csak Michael Douglas esetére gondolunk, úgy tűnik, hogy a legmélyebb reménytelenségből nyert csatát. Beszél róla, s jó értelemben véve foglalkoztatja vele a közvéleményt. Pozitív példát mutat: minden hozzáállás, akaraterő kérdése. Rajtunk is múlik, hogy megadjuk magunkat, vagy felveszszük a harcot.

MN: Honnan vette a rák megszemélyesítésének az ötletét?

BB: Jó néhány orvost ismerek, és bizony akad közöttük olyan, akinek halálfeje van, mások meg a totális bizalom, a gyógyító erő jeleit hordozzák magukon. Tény, hogy volt egy barátom, aki úgy nézett ki, mint a két lábon járó kaszás.

MN: Ön amúgy is vonzódik a bizarr figurákhoz, bizarr helyzetekhez.

BB: Vélhetően minden nézőpont vagy látásmód kérdése. Maga az élet bizarr, nemde? Mindig is olyan írókhoz, könyvekhez, alkotókhoz vonzódtam, akik túljutottak az élet normalitásán. Bizonyára van családi indíttatás is bennem, apám (Bernard Blier, híres színész - Sz. R.) egy csomó különös karaktert formált meg színpadon és filmen.

MN: Nem lehetett könnyű producert találni a rák témájához...

BB: Tényleg féltek zöld utat adni a filmnek. De megedződtem már az elmúlt évtizedekben. Soha nem voltam egyszerű eset, ráadásul tudják rólam, hogy nem szeretek kompromisszumokat kötni, inkább lemondok egy filmtervről, vagy évekig, évtizedekig jegelem.

MN: Nem furcsállja, hogy míg vígjátékai, könyvei oly népszerűek, filmrendezőként manapság sikertelen?

BB: Nem mond újat, minden filmes életében van ilyen időszak. Egyszer fenn, egyszer lenn. Voltak hangos sikereim és nagy bukásaim. A mi mesterségünk leginkább a szerencsejátékosokéhoz hasonlít; van, hogy jó a lapjárás, van, hogy nem. Ezzel mindenkinek számolnia kell. A mozinak a kiszámíthatatlanság az egyik legjellemzőbb sajátja.

MN: Sokáig szoros barátság és alkotói kapcsolat fűzte Gérard Depardieu-höz. Miért nem dolgoznak már együtt?

BB: Elváltak az útjaink. Öt közös filmet forgattunk. Egyikünknek se lenne jó, ha rutinszerűen ismételgetnénk magunkat. De a barátságunk változatlan. Mindig fontos nekem a véleménye, és remélem, ez fordítva is igaz.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."