Felvételi feladat a középfokú cinikusképzőben: ha 1937-ben Janet Gaynor és Fredric March, ’54-ben Judy Garland és James Mason, ’76-ban Barbra Streisand és Kris Kristofferson, idén pedig Lady Gaga és Bradley Cooper adta elő az alkesz férfisztár és az ölelő karjaiban világsztárrá cseperedő őstehetség kettősét, akkor a mű 100. születésnapján, 2037-ben mozikba kerülő verzióban ki játssza majd a szőrös mellkasú önpusztító influencert és szerelmét, az út porából kiragyogó vadvirágot? Addig is néhány szó Bradley Cooper első rendezéséről. Érezhető, hogy a színészt nem csak az vonzotta az ősi, már a barlangrajzokból is kiolvasható melodrámában, hogy megvillogtassa énekhangját és még ennél is jelentősebb arcszőrzetét; nem, ő valami mást is mutatni akart. De vajon mi lehet ez a más, ez az emberi-szakmai többlet a lehető legelőnyösebben fényképezett arcok, a rájuk kiülő mély emberi örömök és bánatok e nagy versenyében? Megvan! A könnyek és az amerikai reggeli! Aki csak a sztárok magamutogató, hiúsági projektjét látja, az elvéti a lényeget, az igazi drámát, a titánok harcát, melyben csak egy győztes lehet: vajon a tanult színész vagy a tanult popsztár orcáin írnak le szabályosabb íveket a könnycseppek? Valakinek egyszer ezt a meccset is le kellett játszania, de Cooper ennél is továbbmegy Amerika kulturális mélyrétegeiben: megmutatja, hogyan fest valójában az amerikai reggeli, melyben a bacon és a juharszirup közeli jó pajtásai egymásnak. Cooper filmje maga a sziruppal leöntött szalonna, melyben a szirup áll nyerésre.
Forgalmazza az InterCom
