Teljesen mindegy, miről is szól ez a film, a legfőbb attrakció úgyis az, hogy ez Terence Hill szerelemprojektje, amit Bud Spencer emlékének ajánl. A kertévék karácsonyi műsorsávjának királya, hihetnénk, pontosan tisztában van azzal, mit várnak tőle: megmosolyogtató pofonokat, csibészes mosolyt és azt a távolba meredő kék szempárt – s hogy mindebbe Bud hiányában némi melankólia vegyüljön. Amikor ilyen irányvonalak mentén működik a film, nincs is vele probléma.
Csakhogy a Nevem: Thomas több akar lenni, mint ami. Mintha az Ördög jobb és bal keze a film felénél gondolna egyet, és úgy döntene, hogy ő lesz a Dollár-trilógia. Így válik együgyűből nevetségessé a sztori a titokzatos idegenről, aki a világ legnyugodtabb olasz kisvárosából még nagyobb nyugalomra vágyva elindul motorjával Spanyolországba. Útközben találkozik Luciával, akinek dramaturgiai célja egyszerre megutáltatni magát a nézőkkel és az ujja köré csavarni Thomast: pénzt lop idegenektől, elköti a férfi motorját, felgyújt egy szállodát, és minden étkezést műbalhéval zár. Persze ő is a saját démonaival viaskodik, csakúgy, mint Thomas – ezeknek a démonoknak a mibenléte adná a film érzelmi hajtóerejét.
Hill rendezői kelléktára nem túl nagy, de mindent kitesz az asztalra: van távolba meredés, a boldog békeidőket idéző kocsmai verekedés, sőt, 2018-ban láthatunk még a moziban serpenyővel kupán vágott embereket is. Az üzenet azért eljut hozzánk: a film végére mi is baromira hiányolni kezdjük Bud Spencert, aki kevésbé művészien, de baromi őszintén néha Hillt is felpofozta.
Forgalmazza a Romis Mozi
