Megyen az űrhajó a Naprendszerből kifele. Fedélzetén halálos vagy életfogytig tartó ítéletüket halálos vagy életfogytig tartó űrutazásra váltó bűnözőkkel, akik egy relatíve közeli fekete lyuk felé tartanak, hogy abból valami végtelenül tudományos módon energiát szivornyázzanak az emberiségnek, másfelől gyerekcsinálással kísérleteznek, szigorúan inszeminatív alapon, mellőzve minden férfi-nő kontaktust, onanizálásra, tégelyekre és fecskendőkre alapozva a homo sapiens fennmaradását.
Megyen az egykor sokra hivatottnak gondolt Claire Denis a komolyan vehető filmrendezők köréből kifele. Széteső, fellengzős, kínosan hosszú, falmelléki bölcselkedésekkel terhelt történeteinek ezen újabb darabja egyszerűen érthetetlen. Úgy a primer cselekmény szintjén, mint gondolatilag (tág teret nyitván a belemagyarázásra persze). Ami mégis érthető, az vagy ordas közhely, vagy nevetséges marhaság, mint a nyitójelenetben az űrhajót kívülről szerelő főhős kezéből leeső csavarhúzó. A látványnál nagyobb baj a kényszerből lett asztronauták közti emberi viszonyok illogikus volta, az interakciók életidegensége és a hozzájuk mellékelt, részben áltudományos, részben laposan pszichologizáló kommentár. De legnagyobb baj a teljes aránytévesztés. Annak a jelenetnek megfejtését pedig nem kritikus, inkább pszichológus tudná szolgáltatni, amelyben az űrhajót uraló doktornő egy fémcsővel létesít orgazmikus kapcsolatot a nőgyógyászati vizsgálószékben, teljes 3 percen át részletezve a csúcsra jutás pornófilmesen túljátszott fázisait. Juliette Binoche pályafutásának mélypontja ez.
Forgalmazza az ADS Service
