Amikor egy mégoly szörnyű eseményt elbeszélnek, történetté fogalmaznak, vagyis átadására kísérletet tesznek, akkor az elbeszélés mikéntje, a fogalmazás intenzitása fontosabbá válik magánál a személyes tapasztalatnál. Amikor az elbeszélt tényanyag további feldolgozást nyer – mondjuk, film lesz egy regényből, memoárból –, akkor pedig a feldolgozás mikéntje, kvalitásai vagy hibái kezdenek el dominálni mind a valóságos tényanyag, mind a megéltek átadásának terápiás értékű, mélyen személyes gesztusa felett.
Egy apa, David Sheff és egy fiú, Nic Sheff egyaránt megírta, hogyan vált drogfüggővé a kamasz, hogyan esett vissza újra és újra a különféle rehabilitációs kísérletek után, közben hogyan tette tönkre családja, mindenekelőtt a saját tehetetlenségét elviselni nem tudó apa életét, hogyan vált testi-lelki roncs, leépült tudatú zombi az egykor kivételes képességű fiatalemberből. S bár minden tisztelet megilleti az áldozatvállalásra kész apát (elismert újságíró amúgy) s a felelősségvállalásig végül eljutó s mára sikeres íróként, producerként tevékenykedő fiút, a visszaemlékezéseiket egybegyúró „drogfilm” – hiába az igyekvő Steve Carell és a divatos Timothée Chalamet játéka – művészi értelemben üres marad; tele a drogfogyasztás aktusát s euforikus hatását felelőtlenül aprólékosan bemutató jelenetekkel, de szót sem vesztegetve az egyedül fontos kérdésre: hogyan sikerült legyőzni a függőséget? Persze az ilyesmit nehéz megragadni. Fecskendőket filmezni ezredszer, az sokkal hatásosabb.
Forgalmazza a Mozinet
