Nagyon fenn kezd a francia Sung-A Yoon belga filmje, a Tengerentúl. Egy WC-tisztítás kellős közepébe csöppenünk, nem kell semmi különösebb szörnyűségre, mocsokra gondolni, a mérsékelten igényes objektum (szimpla fehér műanyagülőkével) már érkezésünkkor ragyog a tisztaságtól, mint ahogy a közvetlen környezete is. Az ajtón lesünk be, s látjuk, ahogy egy fiatal nő egyre csak súrolja, tisztogatja, el nem tudjuk képzelni, hogy mit, mikor már olyan az egész, mint a patyolat. Akkor is idegőrlő három-négy perc lenne, ha a fiatal nő nem sírna közben. De sír, először csak halkabban, aztán kicsit erősebben, de mégis óvatosan, tartózkodóan, nehogy meghallja, észrevegye valaki… holott a kamerán kívül nincs ott senki más.
A Fülöp-szigeteken járunk, hm, hogy is mondható, egy „iskolában”, mely gyakorlatilag rabszolgának képzi ki növendékeit, olyan fiatal nőket, akik ezen tanulmányaik befejeztével útnak indulnak valahová Ázsiába, hogy házvezetőnőként, gyerekfelvigyázóként vagy éppenséggel szakácsnőként (csupa eufemizmus, tulajdonképpen a cseléd szó is udvarias túlzás) keressék meg otthon maradott családjuk, gyerekeik kenyerét. Az iskola szerfelett alapos, tényleg az életre nevel, nem csak a helyes ágyazás, a pontos terítés és az egyéb házimunkák elsajátítására fektet nagy súlyt, de igyekszik felkészíteni növendékeit a várható traumákra: az érzéketlen, fillérjeikért emberfeletti munkát követelő munkáltatók könnyen megjósolható mocsokságairól. Látunk például egy helyzetgyakorlatot, melyben a ház angolul kommunikáló úrnője arra utasítja az alkalmazottat, hogy húzza el a szőnyeget, amikor a lány már harmadszor is megigazítja a szőnyeget, már ordítva mutat rá az ablakra, hogy húzza már el a szőnyeget. De asszonyom, az a függöny. Azt hiszed, én hülye vagyok, és nem tudok angolul…
|
Volt pár éve (pontosan 2012-ben) egy nagysikerű svéd televíziós sorozat, a Real Humans, talán emlékeznek rá, tán három évadot is megért, de készült belőle brit remake is. Ez az elég keserű utópia a közeli jövőben játszódott, amikor az ember olcsó pénzért emberkülsejű robotokkal könnyíti meg önmaga számára a házimunkát. Kutyasorsuk van ezeknek a robotoknak, tényleg embertelen, amit el kell viselniük. Sung-A Yoon egészen kiváló dokumentumfilmjében szórul szóra ugyanezt látjuk – két perdöntő különbséggel, amelyikből nem is az a szörnyűbbik, hogy itt élő, érző emberek vannak ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetben, mint a fikciós műben a gépek. Hanem inkább az, hogy ott a robotok fellázadtak, az emberek fejében viszont még csak valami hasonló sem fordul meg. Hát, hogy is… Ők csak sírnak, és pucolják a klotyót.
Az idén online megrendezett 17. Verzió Emberi jogi Dokumentumfilm Fesztivál programja ide kattintva érhető el, a film pedig itt.