Tudja, hogy emlékeznie és emlékeztetnie kell egy mások által elszenvedett tragédiára, és azt is tudja, hogy ezt csak úgy érheti el, ha egyenest a hallgatósága szívéhez szól. Csak a nagy igyekezetében képtelen megtalálni a saját egyedi nyelvét, és csak azokkal a toposzokkal és klisékkel tud szólni, amelyeket mások már (értőbben, invenciózusabban alkalmazva) bejárattak.
Az angol Martin (a kitartóan búsuló Tim Roth) egy virtuóz lengyel bevándorlóval, Dovidllal nő fel a háború idején Londonban. A zenepártoló brit család magához veszi a szegény, lengyel zsidó fiút, akinek rokonai Varsóban maradtak. A nevelőapa minden erejével támogatja Dovidl tehetségét, miközben vér szerinti fia verseng mostohatestvérével, akinek tehetségéhez és karizmájához sosem érhet fel. Amikor a család minden vagyonát a fiú bemutatkozó koncertjébe öli, Dovidl szó nélkül eltűnik örökre az életükből. Martin évtizedek múlva sem adja fel a keresését.
A nevek dala számos önmagában remek elemből épül fel, ám ezek valahogyan mégsem képesek szervesen illeszkedni egymáshoz. A film alapjául szolgáló regény szerzője, a zenekritikus Norman Lebrecht jó érzékkel a zene (és egy zenei mű változása) köré építi fel az időkezelését tekintve komplex, nyomozásra épülő cselekményt. Ezt összefonja két ember dinamikus, konfliktusokkal teli viszonyával, ami ugyan izgalmas, de ugyanezt Pawlikowski Hidegháborúja sokkal rafináltabban csinálta.
A maga szerény módján a film még szét is szerel ezt-azt: egy unalmas embert tesz meg narrátornak, aki nem zsidóként kénytelen egy zsidó helyett emlékezni és gyászolni, játszik a zsidó identitás mibenlétével (a ki- és belépéssel, az emlékezettel) és a zene funkciójával (Howard Shore munkája kétségtelenül megemeli a filmet). De végső soron mégiscsak egy dekoratív koncertteremben eljátszott szép dallamra és néhány űzött, szomorú tekintetre sikerül redukálni egy történelmi traumát.
Forgalmazza a Big Bang Media
