Szombaton 97 éves korában elhunyt Norman Jewison kanadai rendező-producer. Nemcsak a kora miatt nevezhettük az amerikai film nagy öregjének: filmográfiája negyvennél is több címet tartalmaz, a drámától kezdve a vígjátékon át a musicalig és a krimiig szinte minden műfajban kipróbálta magát. Talán épp ez a nagy alkotóerő, a féktelen mesélőkedv az oka, hogy kevesen emlegették a legnagyobb rendezők között. Pedig filmográfiája impozáns: olyan klasszikusok fűződnek a nevéhez, mint a Forró éjszakában, a Jézus Krisztus Szupersztár, a Hegedűs a háztetőn, a Katonatörténet, a Holdkórosok vagy a Hurrikán. Hét Oscar-díjra jelölték, ezenkívül háromszor kapott Golden Globe-ot, 1999-ben pedig megkapta a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia díját.
Jewison ismert és elismert alkotó volt, ám nem az a típus, akinek filmjeit első pillanatban felismerjük. Nem igazán találni csak rá jellemző rendezői jegyeket, és visszatérő témái is alig-alig akadnak. Filmjei többségére jellemző a szociális érzékenység, több moziban is felszólalt a tolerancia mellett és a rasszizmus ellen, szereplői pedig gyakran valamilyen kisebb etnikai közösség tagjai, amely általában filmjeiben is fontos szerepet játszik. Ez nem saját élményből ered: neve, illetve a Hegedűs a háztetőn miatt sokan azt gondolták róla, hogy zsidó származású, valójában azonban protestáns angol gyökerekkel rendelkezik. Egyetlen eposzi jelző tapadt a nevéhez karrierje során: „a színészek rendezője”. Tizenkét színészt juttatott Oscar-jelöléshez, közülük hárman el is vitték a díjat: Rod Steiger a Forró éjszakában, Olympia Dukakis és Cher pedig a Holdkórosokban nyújtott alakításáért. Utóbbi film nem csak ezért nevezhető Jewison talán legmaradandóbb alkotásának; ez minden idők egyik legjobb, legszórakoztatóbb romantikus komédiája, afféle tüneményes mozi, amelyből tényleg évtizedenként csak néhány akad. Ezt megvizsgálva pedig a most elhunyt rendező zsenijét is könnyebb megfejtenünk.
1987-re, mire a filmet bemutatták, Jewison már igazi veteránnak számított. Torontóiként ott dolgozott a CBC-nél a legelső kanadai tévéadás sugárzásakor, és csak egy évtizednyi tévés tapasztalattal a háta mögött vágott bele a filmezésbe. Kezdetben olyan habkönnyű filmeket készített, mint a Vidámparki bajkeverő Tony Curtisszel, vagy a Minden izgalmat Doris Day-jel. Első komolyabb filmje a feltörekvő pókerjátékosról szóló A Cincinnati kölyök 1965-ben készült, majd jött a háborús paranoiát kifigurázó Jönnek az oroszok! Jönnek az oroszok! egy évvel később – ez volt az első filmje, amit Oscarra jelöltek. 1967-es következő alkotásával már a díjat is megkapta: a Forró éjszakában a hollywoodi reneszánsz olyan emblematikus filmjeit nyomta le, mint a Diploma előtt, a Bonnie és Clyde vagy a Találd ki, ki jön vacsorára. A későbbiekben mintha Jewison folyamatosan a hollywoodi fősodortól pár ütemmel lemaradva dolgozott volna: mikor Spielberg, George Lucas, Coppola vagy Scorsese színre lépésével előtérbe kerültek a személyesebb és karcosabb művészfilmek, ő inkább visszatért a 30-as, 40-es évek klasszikus műfajához, a musicalhez: a Jézus Krisztus Szupersztrárral elkészítette az első filmre álmodott rockoperát, majd a Hegedűs a háztatőnt adaptálta vászonra. Jewison maga is a hollywoodi gépezet része volt: nem vasakaratú, erős kezű direktor, és nem is látnoki zseni, inkább a kortársaitól szociálisan érzékenyebb mesterember, aki remekül bánik a színészeivel.
A fáma szerint állítólag néhány kávéfolt keltette fel a figyelmét a Holdkórosokban: ezekből az elszíneződésekből tudta, hogy az asztalára kerülő forgatókönyv jó pár kézen áthaladt már. Ekkor a projekt még A menyasszony és a farkasember címet viselte, és egy színdarabíró, John Patrick Shanley jegyezte. A film érzelgős, mint egy tündérmese, tele van apró csodákkal, Jewison pedig egészen zseniálisan keverte össze ezeket az összetevőket. A történet egy szerencsétlen szerelmi életű, elvált könyvelőről, Loretta Castoriniről szól, akinek udvarlója megkérte a kezét, majd elutazott Olaszországba haldokló édesanyjához. A férfi kérésére Loretta meglátogatja annak testvérét, Ronnyt, hogy meghívja az esküvőre – a testvérek azonban évek óta nem beszéltek egymással. Végül Loretta és Ronny egy furcsa légyottnak és egy operaelőadásnak köszönhetően egymásba szeretnek.
A Lorettát alakító Cher színészként ekkor még nem számított igazi főnyereménynek, de azért pár díjat már bezsebelt, Jewison pedig egyértelműen őt akarta a szerepre. Ami Ronnyt illeti, végül Cher kérésére választották az akkor mindössze 23 éves Nicolas Cage-t, aki 17 évvel volt fiatalabb női párjánál. „Nicolas kicsit sötétebben képzelte el Ronnyt, mint én, de mindketten egyetértettünk, hogy a költőiség áll a karaktere középpontjában. Amikor először találkozunk Ronnyval a filmben, épp szenet lapátol a forró kemencébe a pincében, és majdnem olyan, mint a fiatal Lord Byron” – nyilatkozta a rendező. Cage-től nem állnak távol a fura figurák, de Ronny az egyik legemlékezetesebb szerepe, ami az ugyanebben az évben bemutatott Arizonai ördögfiókával elhozta számára az áttörést. Olyan, mint egy vad farkasember, aki dühében asztalt borogat és a falat veri, miközben még mindig a múlt tragédiája kísérti: egy munkahelyi balesetben ugyanis elvesztette fél kezét, amiért testvérét okolja. A telihold azonban épp fordítva hat rá: nem megvadul, hanem romantikus bájgúnárrá szelídül, akiről kiderül, hogy rajong az operáért; ide hívja el Lorettát randizni, ami összehozza őket.
A hírek szerint a főszereplők se veled-se nélküled viszonya a való életben is igaz volt a színészekre; Jewison utólag azt nyilatkozta, hogy nagyon intim, szoros közelségben forgattak és tapintható volt a feszültség közöttük. Utólag Cher egyszerűen őrültnek nevezte Cage-t, akiből szerinte lehet, hogy soha nem lesz egy nagy sztár; míg Cage nemes egyszerűséggel azt mondta, Chernek szüksége van egy jó rendezőre, mert anélkül nagy bajban van.
A Holdkórosok egyik legnagyobb előnye a brillírozó szereplőkön (muszáj megemlíteni a 2021-ben elhunyt Olympia Dukakist is, aki Cherhez hasonlóan az Oscart is elnyerte) kívül az egyedi hangulata. A történet gyakorlatilag egy megcsalásról szól, de a hűtlenség az egyéb történetszálakban is jelen van: Loretta anyja ugyancsak azért szenved, mert a férje szeretőt tart. Ennek ellenére gyakorlatilag semmi drámai vagy tragikus nincs a filmben, az ugyanis úgy mutatja be az embereket, mint afféle egzotikus állatfajokat, amelynek női és férfi példányai képtelenek meglenni egymás nélkül – de egymással se bírnak. Amikor Loretta először elmondja anyjának hogy megnősül, annak első kérdése egyből az hozzá, hogy szereti-e a vőlegényt, majd megnyugodva hallja hogy nem, így ugyanis a férfi nem bolondítja majd meg a lányt. A film szinte drámai sűrűségű, minden karakternek elég egy jelenet és pár mondat, hogy gyakorlatilag mindent megtudjunk róluk, ami lényeges. Később pedig minden probléma és gond egyetlen, utolsó jelenetben, az asztal körül oldódik meg, mintha a színházban ülnénk.
A hollywoodi romkomokról szakkönyvet író Leger Grindon úgy tartja számon a filmet, mint az egyik emblematikus alkotást „a románc újra megerősödésének ciklusából”. Woody Allen filmjei, köztük az Annie Hall a korábban habkönnyűnek tartott műfajba bevezették a szerzői hangot és a realitást: a romantika, a szerelem már nem feltétlen a földöntúli boldogságot, hanem az azzal járó sóvárgást, izgalmat és szenvedést is jelentik; már nem elég meghódítani a nőt, az ugyanis bármikor el is hagyhat bennünket. Erre az ideges, „nervous romantikára” válaszul készültek el a 80-as, 90-es évek emblematikus filmjei, amelyek igyekeztek a kihaltnak hitt, tradícionális romantikát visszacsempészni a filmekbe: a Holdkórosokon kívük ilyen az Előre a múltba, a Micsoda nő, vagy a Segítség, felnőttem is. Ezek azonban már kénytelenek valamilyen műfaji kliséhez nyúlni, hogy felélesszék a nézőkben az érzéseket – elvégre túl vagyunk a szexuális forradalmon, a nők szerepének átalakulásán és egy rakás olyan filmen, amely összetörte ezeket a naiv érzelmeket. Ilyenek a zenés betétek, a költői, romantikus beszéd, a képzelet, vagy épp a sors erejének hangsúlyozása. Vagy a Holdkórosok esetében a telihold ereje, amely kibékíti a nőt és a férfit. Ezzel az egész mozi elemelkedik a földtől és kap egyfajta mesés idézőjelet, amely azért is illik hozzá annyira, mert a szereplői egyébként is olyanok, mintha egy meséből léptek volna ki.
A Holdkórosok bemutatásakor szinte azonnal sikert aratott: 15 millió dolláros költségére 80 milliós bevételt hozott, olyan filmeket lepipálva a kasszáknál, mint a Halálos fegyver vagy az Aki legyőzte Al Caponét. A filmet hat Oscar-díjra jelölték, Jewison pedig az első sorokból nézte végig, hogy Cher, Dukakis és John Patrick Shanley forgatókönyvíró is győznek – majd köszönőbeszédükben egyikük se tért ki rá. Őt is jelölték a rendezők között, ám a díjat végül Bernardo Bertolucci nyerte Az utolsó kínai császárért – ez a film nyomta le a Holdkórosokat a legjobb filmek között is. A mozi beindította Cher és Cage karrierjét; ma joggal emlegetjük minden idők egyik legjobb romantikus komédiájaként: humorral és iróniával ünnepli férfi és nő kapcsolatát, akik egy családi asztal mellett – ha a telihold is feljön – azért még egymásra találhatnak.
