A B-kategóriás filmek sztárja, Nicolas Cage mára posztmodern ikon lett – de miért?

Nicolas Cage szívós munkával küzdötte le magát Hollywood élvonalából, de mostanra egyfajta kultusz alakult ki körülötte. Filmjei többsége továbbra sem jó, de idén akadt köztük egy kellemes meglepetés is.

Úgy tűnik, Nicolas Cage-nek meg sem kottyant a pandémia: míg 2020-ban egy minden téren rettenetes akciófilmmel (Jiu Jitsu) és egy szinkronszereppel (Croodék: Egy új kor) tűnt fel, idén belehúzott, és három filmmel is jelentkezett. 

Persze Cage szerepválasztásait tekintve sosem volt egy Daniel Day-Lewishoz hasonló megfontolt figura: míg Day-Lewis 46 éves pályafutása alatt mindössze 30 filmben szerepelt, és ezalatt 3 Oscart kapott (és nemrég vissza is vonult), addig Cage egy Oscart és egy jelölést gyűjtött össze eddigi 40 éves pályája során, összesen 108 szerepből.

Ma már inkább utóbbiról, azaz elképesztő munkatempójáról ismerik őt a filmrajongók, mint a Las Vegas, végállomás aranyszobrocskát érő szerepéről: ő az, aki közmondásosan minden idétlen gagyi szerepet elvállal, filmjei pedig alakításaihoz hasonlóan legtöbbször inkább nevetség tárgyát képezik. Néhány éve azonban történt valami Nicolas Cage körül:

egyfajta posztmodern kultusz alakult ki körülötte.

A kiismerhetetlen társadalmi-történelmi változások, a közösségi média és streamingplatformok korában hirtelen minden felértékelődött, ami az előző „szebb, jobb, egyszerűbb” korszakból – azaz a ’80-as, ’90-es és 2000-es évek elejéről – származik, így édesbús nosztalgia vonta be az összes, ekkor született filmet, vagy ekkoriban felfutó színészt.

A „ciki az új cuki”-hullámot a legügyesebben talán Keanu Reeves és Nicolas Cage lovagolták meg: mindketten úgy újították meg karrierjüket, hogy elkezdtek önironikus, a nézők felé kikacsintó szerepeket játszani. Mintha azt üzennék:

„igen, én vagyok az, a régi kedvenced, és most eljátszom ugyanazt, amiért megszerettél – csak épp kicsit komolytalanabb formában”.

Egyenetlen pályakép

Cage karrierje fura vargabetűkkel jutott el idáig. Francis Ford Coppola, a legendás filmrendező unokaöccseként első jelentősebb filmszerepében, az 1982-es Változó világban még Nicolas Coppolaként jegyezték, de gyorsan megvált a vállára nehezedő családi névtől. Már karrierje első tíz évében észrevehető volt, milyen érdekesen válogatja filmjeit: feltűnt Coppola egyik krimijében (Rablóhal), gengszterfilmben (Gengszterek klubja), drámában (Madárka) és igényes vígjátékokban (Előre a múltba, Arizonai ördögfióka, Holdkórosok) is.

A tekintélyes brit filmművészeti lap, a Sight&Sound már az 1995-ös Megérint a halál című filmje kapcsán egy rakás, máig érvényes – sőt, még érvényesebbé váló – megállapítást tett róla: igazi sötét lóként soha nem lehet tudni, mi lesz a következő filmje, főszerepeiben is sokszor mellékszereplőnek érződik, miközben ott van benne Marlon Brando, vagy épp James Dean coolsága, a kamera előtti játéka pedig az önparódia határait súrolja.

Pedig csak ezután következett igazi reneszánsza, amikor a fentiek ellenére – vagy éppen azért – valódi A-listás színésszé vált. 1995-ben a már említett Las Vegas, végállomás alkoholista írójának szerepében elnyerte az Oscar-díjat, majd jött egy rakás kultikus akciómozi, amely a műfaj sztárjává avatta: A szikla, Con Air – A fegyencjárat, Ál/arc hármas talán a 90-es évek legerősebb, nem hivatalos akciótrilógiája, de ott van még Az utolsó dobás, a 8 milliméter, vagy épp a Tolvajtempó. A 2000-es évek elején is akadtak még meglepő villanásai: az Adaptációért ismét Oscarra jelölték, a Trükkös fiúkkal, Az időjóssal vagy a Fegyvernepperrel megmutatta visszafogottabb, drámaibb oldalát, A nemzet aranyával pedig bebizonyította, hogy egy hollywoodi franchise-t is elbír.

Ezután azonban bukás bukásra halmozott, és egyre többször tűnt fel nívótlan, B-kategóriás, vagy még gyengébb mozikban, főleg akciófilmekben.

Szívós munkával, évi 4-5 (sőt, 2017-ben 6!) borzalmas szereppel sikerült teljesen leküzdenie magát Hollywood tetejéről.

Neve a borzalmas színész szinonimájává vált, filmjei egy idő után senkit nem érdekeltek, nem egy a mozikba sem jutott el. Ezzel párhuzamosan a magánélete is mintha lejtmenetbe kapcsolt volna: ötször házasodott, a filmvilág egykor legjobban fizetett színészéről pedig egyre-másra derültek ki a botrányok – részegen kapták lencsevégre, partikról rúgták ki és volt, hogy összetévesztették egy hajléktalannal.

A hírek szerint közel 200 millió dollárnyi vagyont tékozolt el pár év alatt: esküvői elképesztő pénzeket emésztettek fel; százezreket költött egzotikus állatokra, köztük egy polipra (akiről azt mondta, az állat jobb színésszé tette őt); kastélyokat vásárolt (közel 5 millió dollárért vett meg egy kísértetházat New Orleansban abban a reményben, hogy segít neki ihletet szerezni horrorregényéhez – utóbbiból persze végül semmi nem lett); de őrült shoppingtúráin volt, hogy beszerzett egy dinoszaurusz-csontvázat, egy kőpiramist, két szigetet a Bahamákon, 50 autót, 30 motort és 4 jachtot.

A "cage-izmus" dióhéjban

Az elmúlt pár évben azonban mintha átértékelődött volna Cage filmográfiája. A sokáig uralkodó véleményt, miszerint azért vállal el minden gagyi filmet, mert egyrészt csak ilyen felkéréseket kap, másrészt pedig mert muszáj törlesztenie adósságait, kezdte átvenni az a vélekedés, hogy

a színész nem lejtőre került, hanem direkt lépett erre az útra.

„Én nem színészkedem. Érzek, elképzelek és mindezt becsatornázom” – nyilatkozta saját magáról. A "cage-izmus" lényege szerinte az, hogy nem eljátszik egy szerepet, vagy hagyományos színészi eszközökkel megjelenít egy érzelmet, hanem hagyja, hogy mindez átjárja, majd teljesen átengedi magát ennek az érzésnek és állapotnak. Nehéz feldolgozni, hogy a kései szerepei mögött átgondolt, összetett színészi metódus áll, de Cage ragaszkodik ehhez. Magyarázata tele van olyan fellengzős mondatokkal, mint „nem szeretem a színészkedés szót, mert az magában rejti a hazudozást”, de Cage gondolatmenete kicsit olyan, mint filmjei: ha felülünk vele a vasútra és veszettül kapaszkodunk, a végére részben értelmet nyernek a dolgok.

Cage a saját, method actingen alapuló színészi módszerét Nouveau Shamanicnak nevezi: ennek lényege a kifinomult kísérletezés, mely nem fél a kockázatvállalástól sem. A kifejezést Brian Bates színészi eszköztárról szóló szakkönyvéből kölcsönözte – ebben az áll, hogy évezredekkel ezelőtt a pogány népek sámánjai és vezetői valódi színészekként játszották el saját népük problémáit. Nem színészkedtek, hanem hagyták, hogy az érzelmek és indulatok eluralkodjanak rajtuk, így estek transzállapotba.

A Film School Reject cikke a színészt a varázsdobozból kiugró játékfigurához hasonlította: mikor a meglepődés és ijedség után a gyerekek nevetésbe törnek ki, valójában nem a dobozból kiugró alakon nevetnek, hanem saját magukon. Valami hasonlót igyekszik Cage is elérni: elvárásainkkal szembemenni és meglepni minket. Mindez a dühjeleneteiben, a Cage Rage epizódjaiban a legszembetűnőbb: ezek eszköztárának legjellemzőbb és legbizarrabb pillanatai, amikor szemmel láthatóan elképesztő energiát fektet az ordítozásba vagy épp csapkodásba.

Az elmélet szerint Cage azért vállal szerepet inkább alacsony költségvetésű B-filmekben, mert ezekben szabadon kitombolhatja magát,

gyakorolhatja ezt a típusú színjátszást – míg egy nagy költségvetésű moziban neki és a rendezőnek is meg van kötve a keze.

Parádés év

Az elmúlt években egyre többen kezdték kreatív módon felhasználni Cage egyéni színészi eszköztárát. A 2018-as Mandy: A bosszú kultuszában a színész Nouveau Shamanicja és Panos Cosmatos víziója tökéletes összhangba kerültek egymással: ebben Cage egy szürreális hippi szektán áll bosszút. Ehhez hasonlóan remekül működött a Color Out of Space-ben, vagy épp a Szörnyszülőkben. 

Persze az, hogy Cage végre egyre több olyan moziban játszik, amelyben színészként kibontakozhat, nem jelenti azt, hogy mindezek jó filmek is

– ezt pedig az idei szerepvállalásai is bizonyítják.

Sono Sion rendező (Hideghal, Suicide Club – Öngyilkosok klubja) erőszakesztétikája, pörgős és kegyetlen akciójelenetei, az emberi morálon való, sokszor gyomorforgató töprengései a 2021-es Prisoner of the Ghostlandben is visszaköszönnek. Ebben egy helyi kiskirály azzal bíz meg egy elítélt bűnözőt (Cage a főszerepben), hogy kerítse elő mostohalányát. A főhősnek be kell törnie a posztapokaliptikus rémálomra emlékeztető városba, miközben az idő is szorítja, hiszen ruhájára apró robbanószerkezeteket szereltek.

A film pont olyan Cage-mozi, amit az utóbbi időben megszokhattunk tőle: a színész gyakorlatilag ugyanazt a hallgatag, ultramenő akciósztárt játssza, amit már számtalanszor, ráadásul ismét alkalma nyílik, hogy kitombolja magát a vásznon. Sion egyértelműen rá építi filmjét, és maga Cage is végig erősen önironikus marad: nem egyszerűen egy névtelen főhőst látunk, akinek felrobban a tökeire szerelt bomba, ha a kimentendő mostohalányra tekintve illetlen gondolataik támadnak, hanem Nicolas Cage-et, a színészt A sziklából vagy a Ghost Riderből.

Nemcsak mimikája, arckifejezései – vagy inkább azok hiányai – állandóak, de az öltözéke és körítése is: cowboycsizma, bőrkabát és menő kocsi. A posztmodern jegyében azonban ezek szép lassan lerongyolódnak: a robbanások és megpróbáltatások darabokra szakítják dzsekijét, az autóból inkább kiszáll, és egy lopott biciklivel indul útnak –az ilyen röhejes gonzo-jelenetek jelzik a film hangvételét és azt, hogyan viszonyul Cage és a rendező a színész örökségéhez. Az ilyen apró kikacsintások ellenére azonban a Prisoner of the Ghostland nem jó film: Sion víziója jól mutat, ám üres marad. 

Cage ugyancsak önmagát játssza másik idei mozijában, a Willy mesevilágában – ez azonban még a Prisoner of the Ghostlandnél is rosszabb, mindenféle vízió vagy elképzelés nélküli olcsó horrorkaland, olyan, amiből az elmúlt évtizedben fél tucatot készített már.

Kevin Lewis filmje egy Isten háta mögötti amerikai kisvárosban játszódik, ahol egy hatalmas, kitömött lényekkel teli szórakoztatópark áll. A Cage által alakított, ismét csak névtelen főhőst ide, vagyis Willy mesevilágába zárják be egy éjszakára – az a feladata, hogy takarítsa ki a romos épületet, cserébe megjavítják defektes kocsiját, ám a park egykori állatai az életére törnek. 

Mindez pont olyan olcsó és nevetséges, ahogy hangzik:

főhősünk épp az ablakot pucolja, amikor egy óriás strucc tör az életére, akit egy hatalmas aligátor és egy gorilla követ

– valójában mind őrült sorozatgyilkosok, akiknek lelke a kiállított állatokba költözött. Cage nem meglepő módon ismét bőrkabátban és csizmában tűnik fel a színen, az életére törő lényeket minden nehézség nélkül, pillanatok alatt gyűri le, és menőségét fokozandó egész film alatt egyetlen szót sem szól. A C-kategóriás horrornak ennek ellenére tényleg ő az egyetlen pozitívuma, de mivel ilyen szerepekben számtalanszor láthattuk már, még érte sem éri meg 90 percet a filmre áldozni.

A Nicolas Cage által játszott főhős felkutatja, ki lopta el tőle imádva szeretett szarvasgombakereső malacát – az egysoros leírás alapján a Pig egyfajta John Wick-szerű leszámolós akciónak tűnik, pedig pont annak az ellentéte. Michael Sarnoski meditatív drámája pedig nemcsak az év egyik legjobb filmje, de Cage pályájának is kiemelkedő teljesítménye.

A Pig főhőse magányosan él erdei fakunyhójában malacával, akivel együtt keresik a szarvasgombát. A zsákmányt aztán egy városi ficsúrnak adja el, akitől cserébe alapvető élelmiszereket kér, ugyanis nem érdeklik az anyagi javak. Amikor aztán ellopják tőle az állatot, az emlegetett ficsúr segítségével alászáll a közeli város fine dining alvilágába (!), melynek egykor ő maga is része volt. Hamarosan kiderül, hogy Cage figurája egykor legendás séfként dolgozott, ám egy személyes tragédia után maga mögött hagyta a színteret és eltűnt a nyilvánosság elől.

Cage alakításában ugyanúgy ott van az a dühöngő, zabolátlan őrült, amit tőle megszokhattunk, ám épp abban rejlik játékának ereje, hogy ezt a karakter maga alá gyűri: hagyja, hogy agyba-főbe verjék, majd napokig nem látja el sebeit, így az egész film alatt mocskosan, alvadt vérrel a képén vánszorog végig. Pedig tudjuk, hogy ha akarná, nemcsak mindenkit elintézhetne, de pontosan olyan luxusban élhetne, mint ellenfelei.

A Pig páratlan hangulatú mozi, aminek sztorija bár faék egyszerűségű, valójában nagyon is mély dráma: a felső 1 százalékot csicsás éttermekben kiszolgáló séf úgy dönt, a talmi csillogást maga mögött hagyva a szó szoros értelmében visszatér a boldogságkeresés gyökereihez. Cage példabeszédbe illő alakjára még sokáig emlékezni fogunk. Úgy is, hogy biztosak lehetünk benne, filmválasztásai a továbbiakban is olyan kiszámíthatatlanak lesznek, mind eddig.