A sikerrel vetített Anyáim története társrendezője, Dér Asia már egy ideje tervezte, hogy filmet készít egy daganatos betegséggel küzdő emberről. Volt tehát koncepciója, aztán egy ismerőse bemutatta Einspach Gábornak, aki akkoriban tudta meg, hogy hasnyálmirigyrákja van. A középkorú férfi sikeres galériatulajdonos és műgyűjtő, a művészeti élet ismert alakja. A film ettől is egyedülálló: nemcsak, hogy végletekig realista módon dokumentál egy betegségtörténetet, annak egy sokak számára ismerős a főhőse. Igen, mondhatjuk, főhőse. A napokban készítettünk vele interjút:
A Nem halok meg című dokumentumfilmet január 4-e óta vetítik a mozikban, de először tavaly ősszel, a miskolci Cinefesten mutatták be. A vetítés után éjszakába nyúló közönségtalálkozón meséltek az alkotók a film elkészítésének körülményeiről. Az eseményen épp csak a főszereplő nem volt jelen – valahol Európában kiállítást rendezett.
„Mi lesz a filmmel, ha...”
A beszélgetésen Dér Asia rendező visszaemlékezett a Gáborral való első találkozásra, ahová nem vittek kamerát, gondolván, először majd megbeszélik, tudnak-e egyáltalán együtt dolgozni. Gábor viszont azt kérdezte Asiától, miért nem kezdik máris a forgatást. Míg a rendező néha csak nehezen tudta megfogalmazni, mit és hogyan szeretnének forgatni, „Gábor olyan higgadtan tárgyalt, mintha csak egy képről beszélnénk. A meghalás nem volt opció nála.” Miközben – tette hozzá a film egyik producere, Szakonyi Noémi Veronika –
olyasmiket kellett megbeszélniük még a forgatás előtt, hogy például mi lesz a filmmel, ha Gábor nem éli túl.
Abban maradtak, hogy ez esetben a fiai döntöttek volna a megjelenésről.
De a címen is sokat gondolkodtak. Felmerült a „Nem haltam meg” ötlete, amit a főszereplő jónak talált mindkét esetre: ha életben marad, azért, ha nem, akkor lehet úgy értelmezni, hogy a szelleme marad itt örökre. Végül a mostani címet eredetibbnek ítélte a stáb, és az élet is ezt a változatot igazolta.
Pedig a filmben bemutatott betegség különösen kegyetlen: a betegeknek csupán 14 százaléka operálható. Aki nem, annak átlagosan 8 hónapja marad. De kemoterápiás kezeléssel van, akit operálhatóvá lehet tenni, Gáborral is ez történt. Mindent egybevetve, hasnyálmirigyrákkal 5 százalék a túlélési esély, ezért aki ilyen diagnózist kap, azt környezete gondolatban máris temeti. Tudni kell, hogy ennek a betegségnek sokáig nincsenek egyértelmű tünetei, csak mikor már nagyon előrehaladott, s így visszafordíthatatlan a kór.
Einspach Gábor viszont különleges helyzetből indult,
mondhatni, a legjobbkor volt a legjobb helyen: az ország egyik legkiválóbb onkológus professzorának, Bodoky Györgynek a kórházi osztályán végezte kurátori munkáját, amikor az első tünetek jelentkeztek nála.
Erről a helyről, vagyis a Dél-pesti Centrumkórház (egykori Szent László kórház) onkológiai és hospice osztályáról érdemes tudni, hogy Esterházy Pétert is itt kezelték, szintén hasnyálmirigyrákkal. Maga a betegség, annak súlyos lefolyása is az író kapcsán vált sokak számára ismertté.
Kortárs galéria az onkológián
Bodoky főorvos hisz a művészet lélekemelő, gyógyító erejében, ezért még évekkel ezelőtt kortárs képzőművészeti gyűjteményének néhány darabját kihelyezte az onkológiai osztály kórtermeinek, kezelőinek falára. Majd Esterházy özvegyének közbenjárására a művészek maguk is elkezdtek képeket adományozni a kórháznak. Az évek alatt az ország legnagyobb kortárs képzőművészeti galériájává vált az onkológiai osztályon kiállított gyűjtemény.
Ennek a folyamatosan bővülő képkollekciónak a szakmai gondozására vállalkozott tehát Einspach Gábor. Mivel a kurátor családjában volt már hasonló betegség, a főorvos jelezte neki, lehet, hogy egyszer ő is kivizsgálásra szorul majd. Így esett, hogy miközben a kórházi folyosók falaira tervezett képeket rendezgette Gábor, mivel fájt sokszor a hasa és le is fogyott, Bodoky doktor kivizsgálást javasolt. Miután a kurátor megtudta a kegyetlen diagnózist, láthatóan nem omlott össze: ahogy a filmben többször utal is rá,
a betegséget nem tragédiaként élte meg, sokkal inkább mint lehetőséget a teljes újrakezdésre.
Gábort így sikerült időben kivizsgálni, majd az eredményes kemoterápiás kezelések után módjában állt Heidelbergben elvégeztetni a szükséges műtétet, amit aztán újabb kemoterápiás kezelések követtek. A fizikailag egyre megterhelőbb időszakban a férfi megpróbálja újraértelmezni az életét: céljait és emberi kapcsolatait, gyerekeivel, barátaival, kollégáival, exfeleségével, vagyis teljes környezetével. Aztán, már túl a műtéten, ahogy mondja, alig várja, hogy szerelmes legyen. Úgy is lesz.
A főhős a filmben arról beszél, hogy a műtéttől és úgy általában a kezelés időszakától valamiféle katarzist várt – ami nem jött. Szerinte legalábbis. Mert nézőként a film vége felé láthatunk egy jelenetet, amit akár akként is értelmezhetünk: miután a főhős már tudja a jó hírt, hogy valószínűleg legyűrte a betegséget, felhívja egy doktornő, akinek a férje hasonló helyzetben van. Az asszony tanácsot kér tőle, és ekkor Gábornak megcsillan a szeme – itt lehetett volna egy nagyobb sírás (már a nézőnek is jól esett volna), de a rendező mintha szándékosan lekeverte volna a nagyjelenetet. Ami így lett még drámaibb.
A közönségtalálkozón arról is mesélt a stáb, hogy valamennyiüket meglepte, mennyire természetesnek vette jelenlétüket Einspach Gábor. „Nagyon erős személyiség, amit elhatároz, az úgy is lesz, munkában, kemóban” – így jellemezték.
Láthatjuk a filmben, hogy Gábor egy természetgyógyászhoz is rendszeresen eljár, neki mondja el, hogy szeretne lassítani. Nézőként nem ismerjük korábbi tempóját, így csak feltételezzük, hogy magához képest valamelyest lassít.
De figyelme fókuszát máshová teszi, az egészen biztos. Így környezete mintha nemcsak a betegsége, hanem a másképp jelen lévő ember miatt is zavarban lenne.
Kiléptek a kamerából
A rendező hálás volt Gábor két fiának, akik végül semmit nem akartak kivágni a filmből, noha talán nekik volt a legnehezebb a forgatást megélni. Többször előfordult, hogy „kiléptek a kamerából”, ilyenkor a stábnak kellett éreznie, elég a jelenetből. Koránál fogva a fiatalabbik fiú, a 21 éves Brúnó tűnt zárkózottabbnak, de Dér Asia szerint az idősebbik, Zsombor volt inkább az, csak apjához hasonlóan mindig tekintettel volt másokra, így egy-egy poénnal igyekezett oldani a feszült helyzeteket.
A közönségtalálkozón a vágóasszisztens arról mesélt, hogy összesen 90 napot vettek fel Einspach Gábor életéből, és látva a nyersanyag mennyiségét, folyton az járt a fejében: hogy lesz ebből film?
A drámaian feszült 92 percet visszafogott humor szövi át, ez árad több szereplőből is:
Bodoky professzor fizimiskájában, beszédmódjában van valami elemi szellemesség, de Gábor is sokszor nyúl a humor eszközéhez,
például amikor meztelen felsőtestét, rajta a műtéti heggel, egy, a telefonján mutatott body builder testével hasonlítja össze a fiainak. Hogy tudjunk kicsit nevetni is. Vagy Brúnó, amikor az apja egyszer csak azt mondja a közös étkezés közben, hogy „hát, nem is volt olyan nehéz ez az egész”, mire a fiú szeme kikerekedik, szájában megáll a falat, megáll a levegő. Valahogy vicces a jelenet, de talán csak azért, mert már tudjuk, hogy jók az eredmények. A főszereplő régi cimboráján is lehet egy felszabadítót nevetni, ahogy kiakad: ha Gábor meggyógyult, az számára azt is jelenti, hogy megint egy jó ideig nem fogja látni.
A zene végig leheletfinom. A zeneszerző, Keresztes Gábor arról beszélt a közönségnek, ebben a filmben a halálhoz való személyes viszonyát is szerette volna kifejezni. Voltak olyan, egészen visszafogott képkockák, melyekben csak a zene érzékeltette a jelenet súlyát.
Egyébként pedig az egész filmnek talán a legnagyobb érdeme, hogy pont annyit beszélnek benne, amennyi elengedhetetlen. Van az a bölcs mondás, hogy mielőtt megszólalsz, tedd fel a kérdést: szükséges? Itt csak így beszélnek. Vagy nem beszélnek. A főtéma, ami mindent és mindenkit körülleng, semmi lényegtelent nem enged.
Az operatőr, Domokos Balázs úgy fogalmazott,
igazából elkísérni szerette volna a főhőst ezen az úton, nem pedig mindenáron dokumentálni a kezelés időszakát.
Azt hiszi, ez sikerült. Szerintünk is, mivel azt a fajta dokumentumfilmet hozta össze a stáb, amelyben teljesen elfelejtjük, hogy csak kukkolók vagyunk; elfelejtjük a kamerát, olyan mintha mi is ott lennénk a kórházi szobában, a családi ebédnél, a kanapé szélén ülve, az esti tűznél a régi baráttal.
Nem csak azért feledkezünk bele a történésekbe, mert nincs narráció, hanem mert a rendező és az operatőr olyan diszkréten „kíséri” a szereplőket, hogy azzal mi, nézők is résztvevő megfigyelőkké válunk. Mint megtudjuk, ők ketten szinte végig jelen voltak Gábor kezelésein, s noha látták, hogy sok barátja van, azt is érezték, magányos, ezért rendezői döntésre a kemoterápiás kezeléseken mindig egyedül jelenik meg a férfi.
Az életért való megküzdést láthatjuk, annyira közelről, hogy szinte együtt émelygünk a főhőssel.
Épp a szeptemberi, legelső vetítés idején telt le Einspach Gábornak a kritikus öt év. Dér Asia a közönségtalálkozó végén hangsúlyozta: „A filmmel nem szeretnénk azt sugallni, hogy aki bizakodik és pozitívan áll hozz, túléli ezt a betegséget, aki nem, meghal, mert ez nem így van.”
Nagyon szerethető film a Nem halok meg. A szereplők és a készítők miatt is. Olyan dokumentum, amit szívesen megnéznénk újra is – csak ne lenne ennyire erős ez a téma.
